Vannak még gonosz emberek? Vagy csak elromlott rendszerek, rosszul nevelt gyerekek és elhasználódott idegek?
Van két táskám, melyek már nem tökéletesek. Az egyiknek a cipzárja, a másiknak a csatja rakoncátlankodik. De nem cserélem le őket. Anyám úgy tanított: „Amíg használható, nem prédálunk!” De mi a helyzet az emberekkel? Elhasználódunk mi is — nem csak a testünk, hanem a jellemünk. A mindennapi stressz, a hatalom, az elvárások torzítanak. Az erős idegzetűeknek ajánlom, hogy olvassanak utána vagy nézzék meg a Kísérlet című filmet. Tökéletesen kirajzolódik belőle, hogy mennyit torzít az emberen, ha vezető pozícióba kerül, vagy ha döntési jogot kap. Persze ilyenkor egyből eszünkbe jutnak politikusok, munkahelyi vezetők, iskolaigazgatók, tanárok stb., akik kellemetlen helyzetbe hoztak bennünket, de a valóság az, hogy nem csak áldozatok vagyunk. Mindannyian törekszünk az autoriter szerepre. Vagyis a „mindegy, hogy mi, csak valami főnök” állapotára, ahogy egy ovis mondta, mikor megkérdezték, mi szeretne lenni, ha felnő. Olyanok vagyunk néha – vagy legtöbbször? – mint a marakodó kutyák. Amíg párban vannak békésebbek, könnyebben rendezik a zűrt, de mihelyt bekapcsolódik egy harmadik, elindul a dominanciaharc. Ezt viszont még nem nevezném gonoszságnak. Természetes velejárója a mindennapoknak, hogy versengünk egymással szépségben, sportban, rangban, ideológiákban, bármiben. Ez hasznos is tud lenni. Fejlődésre motivál. De talán nem is olyan éles a határ a gonoszság és torz jellem között, mint sokszor gondoljuk.
„Vannak még rossz gyerekek!”- énekli Halász Judit. Nem is csak rossz gyerekek, de egészen gonosz felnőttek is megbújnak, majd kitörtnek közülünk. Léteznek pszichopata, szadista hajlamú emberek, akiket perverz módon elégít ki a kínzás, csonkítás, kannibalizmus, szexuális bántalmazás vagy éppen a nekrofilia. Nem vagyok benne biztos, hogy „azért rosszak, mert a felnőttektől tanulják.”- ahogy a dal magyarázza. Meddig működik az „áldozat volt” felmentő mondata?
A gonosz létezik, ámbár a gonoszság fogalma feloldódni látszik a különféle viselkedési zavarok és pszichiátriai betegségek kódjaiban, de akkor kit terhel a felelősség az elkövetett bűntettekért? Létezik-e az ilyen jellegű bűntettel egyenértékű büntetés? Megoldást jelent a halálbüntetés? Nagyon komoly társadalmi dilemmát vázolnak fel ezek a kérdések, melyekre bármennyire is szeretnénk, nem tudunk egyszavas választ adni. Pont azért nehéz, mert az átlagember sem létezik vegytiszta állapotában. Egyszerre van bennünk a jóság és a rosszra való hajlam. Tapasztaljuk annak nehézségét is, hogy amíg felkutatható a háttérben egy elhanyagoló, bántalmazó vagy túlgondoskodó szülő, vagy szekálták az elkövetőt, esetleg egy hibásan működő társadalmi-politikai rendszer a kiváltója az ilyen szintű devianciának, az egyéni felelősségvállalás eltűnik. Marad az ember tehát egy beteg, érzelmileg megnyomorított és kiszolgáltatott lény, aki nem tehet arról, hogy ilyenné vált. Ez így természetesen nem igaz, bármennyire is szeretnénk felmenteni magunkat.
Vallási szempontból sem egyszerű a kérdés, mert ha a gonosz egy külső entitás, úgy az egyén felelőssége megint csak megkérdőjeleződik. De ha a külső kényszerítő erő hatására lesz valaki gazemberré, hová lesz az erkölcsi mércével bíró lény? Innen már csak egy lépés, hogy az embert teljesen dehumanizáljuk és akár a gonoszságot, akár a jóra való törekvését egy külső okozóra vetítsük, aki őt a maga kedve szerint irányítja. Ezért rendkívül fontos, hogy tisztázzuk, ki az ember ebben a történetben. Mert az élet nem csak elmúlik, de meg is történik, és egyáltalán nem mindegy, hogyan történik meg.
Folyt. köv.
