Egyre inkább megerősödik bennem a gondolat, hogy a problémákhoz való hozzáállásunkon kell változtatnunk. Nem mindig a megoldás a cél – legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan azt hétköznapi gondolkodással elvárnánk: gyorsan, hatékonyan, végérvényesen. A mai világban a problémákat nem feltétlenül megoldani kell, hanem megismerni, elfogadni, és kialakítani magunkban egy olyan rugalmas ellenállást, amely segít emberként megmaradni egy egyre kiszámíthatatlanabb környezetben. Gyakran már az is komoly szemléletbeli előrelépés, ha valaki hajlandó elismerni és végiggondolni egy problémát. Pláne akkor, amikor a világban nincs egyetértés sem a problémák tényében, sem azok természetében, sem a lehetséges kiutakban.
Ennek egyik legégetőbb példája a klíma- és energiaválság. A tudományos közösség évtizedek óta figyelmeztet, és most már nem a jövőről beszél, hanem a jelenről. A 2023-as IPCC-jelentés szerint 2030-ra valószínűleg túllépjük a +1,5 °C-os globális felmelegedési küszöböt, amely után a szélsőséges időjárási jelenségek, víz- és élelmiszerhiány, valamint ökológiai rendszerek összeomlása válik általánossá. Az ivóvízhiány már ma is több kontinensen valóság: Spanyolországban, Indiában, Afrikában régiókat kellett vízkorlátozás alá vonni. A klímamenekültek száma 2023-ban elérte a 20 millió főt. Európában az orosz–ukrán háború nyomán felszínre került energiafüggőség újabb válságot idézett elő: az energiaárak robbanása rekordinflációt okozott.
Sokan úgy érzik, nem az ő dolguk ezzel foglalkozni. „Nem az én területem, maradjak meg a saját kaptafámnál” – mondhatnánk. Vagy éppen az a félelem jelentkezik, hogy ha nyíltan beszélünk a várható nehézségekről, az másokban szorongást, pánikot kelt. De vajon nem lenne még nagyobb felelőtlenség hallgatni akkor, amikor a veszély már a küszöbön van?
Eszembe jut József története, aki a fáraó álmát megfejtve javaslatot tett Egyiptom felkészítésére a hét szűk esztendőre. Vagy Noé, aki a maga idejében engedelmesen elkezdte építeni a bárkát. Mindkettőjük döntéséhez bátorság kellett – főleg ahhoz, hogy nevetségessé válás vagy harag tárgyává legyenek. Mi lett volna, ha végül nem jönnek a szűk esztendők vagy az özönvíz? József feleslegesen építtetett volna magtárakat, Noé pedig egy hatalmas bárkát. De egyikből se származott volna valódi kár. Az igazi tragédia az lett volna, ha nem készülnek fel.
A felkészülés nem azt jelenti, hogy pánikszerűen készletezünk vagy mindenáron túlélni próbálunk. Hanem azt, hogy figyelünk és tájékozódunk; hogy nem söpörjük le idegesen az információkat az asztalról, hanem hajlandóak vagyunk meghallgatni a hozzáértőket. Hogy mentálisan is felkészülünk: elfogadjuk, hogy nem tudunk mindent kontrollálni, de alkalmazkodni tudunk. Hogy közösségben gondolkodunk, és nemcsak magunk, hanem közvetlen környezetünk számára is próbálunk lehetőségeket teremteni a nehézségek enyhítésére. És hogy beszélünk róla – nem suttogva, nem félve, nem összeesküvés-elméletként kezelve, hanem nyíltan, felnőttként, felelősséggel.
Vannak, akik azt mondják: „úgysem lesz úgy”, „minek ezzel foglalkozni”, „hol leszünk mi már akkor”. De ez nem felelősségteljes gondolkodás. A probléma attól még létezik, hogy nem beszélünk róla. Azt gondolom, hogy a felkészülés ma már nem luxus, nem hóbort, nem „rossz hírek puffogtatása”, nem pesszimista túlgondolás, hanem felelősségvállalás. A jövő kihívásaira nem félelemmel, hanem belső tartással és nyílt, közösségi gondolkodással kell válaszolnunk.
