(Ászáfot írok, mert – a lévita zsoltáros után – ez a neve a mi ottalvós, zenei táborunknak, de az általánosabb megfogalmazás is igaz: az élet nem hittantábor vagy evangélizációs tábor.)
Aki volt már olyan nyári táborban, ahol Isten volt a középpontban – legyen az gyerektábor, ifjúsági tábor, családos tábor -, megtapasztalhatta, hogy milyen nagyszerű feltöltődést jelent pár nap. Sokaknak ilyenkor újul meg a hitük, vagy itt jutnak arra a döntésre, hogy elfogadják Isten kegyelmét, szeretetét, Szentlelkét és új alapokra helyezzék az életüket.
Csodálatos dolog testvéri közösségben, gitáros, énekes ébresztőre felébredni, együtt imádkozni evés előtt és után, minden nap részt venni az áhítaton, meghallani Istennek a személyesen nekünk szóló üzenetét, nagy kérdéseinkre válaszokat kapni a csoportbeszélgetéseken, megtapasztalni azt a vidámságot a közös programokon, amit átsző a szeretet és együtt dicsőíteni Istent! Visszatérő táborozóink szokták mondani, hogy egyik tábortól a másikig élnek. Gondolhatnánk, hogy ez csak amolyan fiatalos túlzás, csak nagy szavak, de valójában egészen konkrét leírása a létezésünknek.
Tizenöt éves voltam, amikor egy nyári evangélizációs héten megtértem Tahiban. Végh Tamás tartotta az evangélizációkat. Emlékszem, amikor odamentem, minden is érdekelt. Hogy ki ül mellém, hogy ki hányszor néz rám, hogy szebb-e az a szőke, hosszú hajú lány, mint én … – szebb volt. Az áhítatra azért figyeltem kitartóan, mert szerettem a végén feltett kérdésekre okosakat válaszolni. Ez volt a fő erősségem. És használtam is, mint az iskolában. Hogy kapjak érte kedves mosolyt, figyelmet, esetleg egy kis elismerést. Arra nem számítottam, amit ezeken kívül még kaptam. Nem számítottam rá, hogy meg fog szólítani Isten és azt fogja mondani, hogy „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy” (Ézsaiás 43:1.) Jaj, hát tudja, hogy mennyi mindentől félek? Tényleg az övé vagyok? Az Ő tulajdona? Hozzá tartozom? Hát nem haragszik rám azért, amiért eddig csak úgy éltem bele a világba? Mi az, hogy megváltott? – és el is kezdődött egy új élet, egy új út. Amin de sokat bukdácsoltam, bukdácsolok, amiről de sokszor elcsámborogtam, amin járva de sokszor éreztem magam iszonyú magányosnak és fáradtnak, de ami ott él bennem, elveszíthetetlen fénnyel kijelölve, hogy merre tartok.
A táborozóink mondata jut újból eszembe, amikor azt mondják, hogy egyik tábortól a másikig élnek. Ez nagyon komoly. És ez így is van. Nem azért, mert finomakat főznek nekünk és nem is a jó programok miatt, hanem mert úgy élünk ott, ahogyan jó élnie az embernek: közelebb Istenhez és közelebb a testvéreinkhez. Közelebb ahhoz az állapothoz, amire teremtve lettünk. Egy héten, vagy esetleg két héten át egy évben. Mert az életünk amúgy nem egy Ászáf tábor! Visszamegyünk ugyanoda, ahol addig voltunk és kőkeményen szembe jönnek velünk a hibáink, a gyengeségeink, a belső ellentmondásosságaink, a kísértések … Minden. És élnünk kell, és teljesítenünk, és azért jó lenne szeretni is, meg szeretve lenni … És lassan elveszítjük az irányt, elfelejtjük a lényeget és csak az érzés marad meg, hogy de jó volt a táborban, meg a kérdés, hogy jövőre mikor lesz. Tudomásul vesszük, hogy az élet nem egy evangélizációs tábor. Majd jövőre megint megyünk.
Jézus pedig nem azt mondja nekünk, hogy persze, éljétek csak nyugodtan a kis életeteket nélkülem, tőlem jó távol, nem gond, ha hagyod magadra hatni a világ minden szennyét, tök érthető, ha magukkal sodornak az események, majd jövőre találkozunk… Hanem azt mondja, hogy „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28:20.), meg hogy „keressétek az Isten Országát” (Máté 6:33.)… Meg még annyi mindent, amivel hív, magához hív, egymáshoz küld, elkötelez és kivon abból a világból, ami minden alapot nélkülözve jogot formál az életünkre, aztán kisemmiz és kukába dob. – Persze ettől még nem lesz az életünk olyan, mint egy nyári, evangélizációs tábor. Viszont nem is kell egy évet várni!
