Korábbi, a Vannak még rossz gyerekek c. írásomat szeretném folytatni ezzel a kényes témával. A halálbüntetés hiánya vagy megléte megosztó attól függően, hogy mennyire érint meg bennünket egy bűncselekmény. Nem csak társadalmi szinten, sokszor még egyéni szinten is érzékeljük ennek ingadozását. Magyarországon 1988-ban került sor az utolsó kivégzésre. Ezt követően még két évnek kellett eltelnie, mire kikerült a büntetési tételek közül. Világszerte 52 országban jelenleg is kiszabható büntetési forma.
Döbbenetes, hogy az idők folyamán milyen bűncselekményekért járt halál. Ma már elképzelhetetlen, de volt idő, mikor az egyház meggyalázásáért, javainak elkobzásáért, rágalmazásért, lopásért, fosztogatásért, szegények nyomorgatásáért, idegen pénz behozataláért vagy elfogadásáért halálbüntetést szabtak ki. A kegyetlen módon elkövetett bűntett pedig magával vonta a kegyetlen büntetést is. A szenvedés és megszégyenítés hosszát különféle praktikákkal meg lehetett hosszabbítani, de ma már nem szalonképes ezekről beszélni. Úgy tűnhet, barbár módon ábrázolja azt az embert, aki mai elképzelésünk szerint elérte civilizáltságának azon fokát, ahol a különféle terápiákkal és praktikákkal feloldható a gyilkos indulat és a bosszúvágy.
Csak egyetlen baj van ezzel, mégpedig az, hogy az indulat nem oldódik. A reakcióink és döntéseink mind érzelmi alapon történnek, legyünk bármennyire is logikusan gondolkodó lények. Amiben személyesen érintettek vagyunk, arra sokkal érzékenyebben reagálunk. A halálbüntetés pedig élőlényekként a személyes érintettségünket karcolja. Az emberi méltóság kerül mérlegre. A nagy kérdéssel találjuk szemben magunkat: kinek adatott minden hatalom élet és halál felett? Mit érdemel a bűnös?
Nagy dilemma, mert a józan eszünk és a szívünk mintha szemben állnának ilyenkor egymással. Tegyük fel, azt mondom, gyakorló keresztény ember vagyok, vagy, ha nem is, de felvilágosult, józan gondolkodású, ezért ellenzem a halálbüntetést. Nagy általánosságban ez az első reakció. Aztán elém kerül egy cikk John W. Gacyről, aki Amerikában élt, 33 fiú és férfi haláláért felelős. Szexuálisan bántalmazta, megkínozta őket majd végzett velük. 27 holttestet saját háza pincéjében ásott el gondosan, a többit valahol hátrahagyta, mint valami szemetet. Mire a cikk végére érek, megnyugtat a mondat: 1994. május 21-én kivégezték. Hiába már minden sor az elhanyagoló, bántalmazó apáról, a gyerekkorban megmutatkozó devianciákról. A bizonyítványt ezzel már nem lehet magyarázni. A halálbüntetés egyfajta elégtétel, néha még kevésnek is érezzük.
De a kép mindig árnyaltabb, mint elsőre tűnik: a történelem tele van példákkal, amikor ártatlan embereket ítéltek halálra ideológiai okokból vagy hibás joggyakorlat miatt. Ez mutatja, milyen végérvényes és visszafordíthatatlan döntésről van szó. Akárki pedig nem alkalmas arra, hogy egy ilyen döntést meghozzon.
Arra szerettem volna mindezzel rámutatni, hogy mennyire mélyen gyökerezik bennünk az a meggyőződés, hogy van egyértelműen jó és rossz. Az igény, hogy kimondjuk az alapigazságokat és leleplezzük a hamisságokat, nem oldódhat fel a vélt demokrácia oltárán. A legsürgetőbb bioetikai kérdések bizonyítják, hogy a jó és rossz nem csupán két elvont fogalmat jelölnek, hanem a méltóságtejes élet alapját szolgálják.
Ahogy én igyekszem ebben a kérdésben állást foglalni:
Hiszem, hogy a bűn nem maradhat következmény és büntetés nélkül. Hiszem, hogy Isten bölcsessége és hatalma meghaladja az én ítélőképességemet is. Hálával fogadom, hogy nekem nem kell megbocsátanom vagy ítélkeznem azokban az élethelyzetekben, melyekben nem vagyok érintett. Felelősséget vállalok viszont azért, amit nekem szánt. Ha bukdácsolva is, de követem a jézusi tanítást, hogy véletlenül se essek abba a hibába, hogy magamat a kárhozatba taszítom, míg másoknak a hiúságom igazságait mérem. Minden időben bízom Isten jó szándékában, amit nem csak nekem, hanem az egész teremtett világnak szeretne megmutatni.
