– Tudsz játszani?
– Tudok.
– És szeretsz is?
– És szeretlek is.
(FODOR ÁKOS: Tündérpárbeszéd)
Sok fiatal pár ismerősöm van. Együtt élnek, néha együtt is laknak, de nem házasodnak meg. Sokszor a szülők még azt sem tudják, hogy hol élnek, esetleg a gyerekük párját sem ismerik. Az már régi szöveg, hogy a papírért minek. Már nem is akarják indokolni. Jó ez így nekünk. Kényelmes. Valójában mi van mögötte, azt nem lehet tudni. Ezer a válasz. Nem vállalnak felelősséget. Akkor szervezni kell valamit. Feladni a függetlenséget. Soha nem gondoltak rá. Soha nem mondta senki. Nem menő. A társadalomban nem elvárás. Nincs példa. A fiúk jó része apa nélkül nőtt fel. Nem látta, hogy is kell ezt csinálni. A lányok jó része is apa nélkül nőtt fel, és nem tudja mit is jelent. Vagy időnként más apával nőttek fel, mint a biológiai. Akivel nem alakítottak ki kapcsolatot. Mozaikcsaládok, mások és megint mások.
Akik megházasodnak, ott sem feltétlenül vállalnak utódot. Indoklásul szintén nagyon sok okot fel szoktak sorolni. Ebbe a világba minek. Álljanak itt meglepetésként egy feminista, biológiai nőkért aggódó, Csodacsaj nevű nőnek a gondolatai.
„58 éves vagyok és nincs gyerekem. A kutyának sem kellek. (…) Ma már, 58 éves fejjel tudom, hogy ebben a folyamatban milyen rossz hatással volt rám a társadalom… A harmincas éveim közepén még büszkén ejtettem ki azt a mondatot, hogy bűntény erre a világra gyereket hozni, vagy hogy nekem nőként nem az a feladatom, hogy gyereket szüljek, odáig csak nem süllyedek le. Mindezt észszerűnek és magától értetődőnek gondoltam. Mert így neveltek, és mert én ezt felvilágosultnak és logikusnak találtam. Mert az öntudatos és önmagát meghatározó nők ezt harsogták az összes újságban. És ezt olvashatjuk ma is. Ne értsetek félre, tisztelek minden nőt, aki ilyen elhatározást hoz és eszerint él. De az én esetemben nem ez volt a helyes út. Csak azt mondhatom, fogalmam sem volt, hogy valójában ez mit takar. (…) Én ezt a feltétlen anyai szeretetet sosem fogom megélni. Ez a hihetetlen kaland, ez a kihívás és esély kimarad az életemből. Számomra és velem mindennek vége. Ami az anyám volt, ami az apám volt. Ami én vagyok nőként. Az élet velem együtt véget ér. Véglegesen.”
Hozzáteszi azt is, hogy sokkal jobban kellene támogatni a nőket, anyákat, olyan társadalmat kell kialakítani, ahol biztonságban vannak és biztonságban is érzik magukat.
Más dolgok miatt sem születnek gyerekek. Lehet megannyi tragédia, genetikai probléma és egymás után fellépő párkapcsolati problémák. Adott két egymást szerető ember. Meg is házasodnak és nem születik gyerekük. A férfi még az életet nyüstölte, hogy minél többet kihozzon belőle. A nő meg már elfogyasztott egy férjet. Neki szült egy gyereket és már idős. Nem lehet már gyermeke. A férfinak lehetne, de nem tőle. A férfi családjának megszakad a családfája. Nem tudom érzékeljük-e, hogy az Ószövetségben, de az Újszövetségben is a gyermek az áldás és az utódlás, az ígéretek lehetőségének továbbadása is egyben. Ezért nem lehet megszakítani a családfát, hacsak Isten nem akarja úgy, mert Isten ígéreteit tovább kell örökíteni nemzedékről nemzedékre. De ha nincs következő nemzedék, az ígéret megszakad.
Van még egy nagyon fontos dolog, amely mind a házassággal, mind a gyermekvállalással szembe visz. Ez az internet már feltárt hatása. Az azonnali jutalmat jelentő reakciók. A várakozás, a türelem luxus kategória lesz. Sokan már nem fogják megtapasztalni az életükben. Most, hogy a mesterséges intelligencia is beveszi a tudatunkba magát, a helyzet csak fokozódik. Már olvastam olyan férfi nyilatkozatot, amellyel a feleségének adott ultimátumot, hogy szeresse meg és használja a mesterséges intelligenciát, mert el fog válni tőle, ha nem teszi.
Házasodni és gyermeket nevelni ma kihívás. Ezt látjuk. Azért, mert az anyák és a fiatalok magukra vannak hagyva. Az őseink, a bibliai kor emberei, de még a középkor gyermekei is csoportokban és közösségekben éltek. A gyermekek mindenkit ismertek, és a szülőkön kívüli csoporttagok is segítettek a gyereknevelésben, vagy adódó feladatokban. Alapvetően az élővilágot, benne az embert is mozgatja a genetikai meghatározottsága, hogy utódokat hagyjon maga után. De az embernél kialakult valamilyen tanult viselkedési forma is, amit nevezzünk kultúrának. Az ember agya, pszichéje, társas lényként más környezetre, egy támogató társas szociális közeghez alakult. Na ez ma nincs.
Az ipari forradalmak óta a városok hihetetlen nagyra nőttek. Az emberek elhagyták szülőhelyüket és függetlenedtek a nemzedékek egymástól és közben egyre magányosabbak is lettek. Ezek ma is kérdések, amire válaszolni kell. Nagyon átalakult a társadalom, a kultúra. Átalakultak a szokások. Kevés rokonnal sem tartjuk a kapcsolatot, a múltunkat nem tartjuk számon. Magányossá váltak az emberek. Persze vannak kis közösségek így is, de nem feltétlenül támogatók. A napjaink részei. Munkahely, iskola, klub, edzőterem, kórus, hobbi. De ez nem tudja biztosítani a legteljesebb kapcsolati rendszert. Egy ilyen szétesett társadalomban, magukra maradt fiatalok, de idősek is, már nem tudják megtanulni és átadni az ember természetes, genetikusan is beleírt életmódját, viselkedését.
Nem vicces, de az embernek szüksége van a napi pénzkereseten, szórakozáson, szexen, ételen kívül arra is, hogy szeressék, intim kapcsolatban legyen. De még arra is, hogy szeressen ő maga is és áldozatot hozzon, fontosnak érezze magát, gondoskodhasson.
Az történik, hogy a sok magányos, vagy párban magányos ember, ha nem sikerül a saját genetikai programjukat végrehajtani, akkor is éreznek és akarnak valamit. Ezt látjuk a parkokban, az utcákon, lépcsőházakban. Kutyát tartanak.
Valakik már jobban bíznak a kutyájukban, mint az emberekben. Még az egészségükre is többet költenek, mint magukra. Emlékszem egy nénire abból az időből, amikor huszonötezer forint volt a fizetésem, és ő a kutyájára költött kétszázötvenezer forintot, hogy protézist kapjon. Mert ő volt a gyereke.
Az emberek családtagnak tartják a kutyájukat. Persze elvárják, hogy más is annak tartsa. Sokan a gyerekükkel egy sorba is helyezik. Nem vicc és nem rossz szándék.
Csak ismételni tudom, hogy a közösségi támogatás, elfogadás az még része az emberi pszichének. Még erre vágyik az ember egy társas faj tagjaként. De életmódja, vágyai, céljai már nem teszik lehetővé.
Dr. Kubinyi Enikő biológus, etológus azt mondja: „… két dolgot tehet a társadalom ebben a megváltozott világban: vagy segít a szülőknek gyermeket nevelni, vagy nem segít, mert nincs erőforrása, és lebeszél a gyermekvállalásról, mert egyedül tényleg nem lehet kiegyensúlyozott, boldog gyereket nevelni. A mi kultúránk úgy tűnik, az utóbbi irányba megy. Nagyon individualista lett a társadalmunk, a szocializációnk során sokan azt tanulják meg, azt tapasztalják, hogy nem lehet másokra számítani, és így ők sem szívesen segítenek másoknak. Úgy is mondják ezt, hogy hiányzik a szolidaritás a társadalomból. Azt gondolom, ezen lehet és kell is változtatni…”
Nekünk, hívő embereknek óriási szerepünk van abban, hogy a támogató közösségeket építsük fel. Abból a hitből, ígéretből, amit Isten nekünk adott, hogy megmaradjunk, hogy életünk legyen. Ne ítélkezzünk, ne sértegessünk, ne legyünk a „felsőbbrendűség tudatának” birtokában. Szeressünk és teremtsünk olyan körülményeket, kérjük el Istentől, amelyben meg lehet házasodni és lehet gyermeket vállalni. Az ember társas lény. Akkor tud kiteljesedni, ha ezt megélheti. Erre tanít minket Jézus Krisztus is.
Péter és János apostolt bebörtönözték, mert meggyógyult általuk egy sánta ember, és meg merték vallani Jézus Krisztusban vetett hitüket is: „… a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen. 11 Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek, 12 és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” Apcsel. 4, 10-12
