Minden évben nehezen szoktunk meg otthon, Pesten, amikor szeptemberben hazamentünk a Mamától. A hatalmas házból, kertből, erdőből, mezőről abba a hatvan négyzetméteres, tizedik emeleti panellakásba, ahol a gyerekszobát ketten laktuk az öcsémmel. Amúgy az volt benne a legjobb, hogy ketten laktuk. Csak azt volt nehéz megszokni, ahogy beszűkült a tér és ahogy odalett a szabadság. Délelőtt ücsörgés az iskolapadban, délután meg leckeírás, tanulás. Menni kellett az embernek szöcskézni, gyíkot fogni, bunkert építeni a közeli kiserdőbe, hogy kibírja valahogy. Egyszer összefogdostunk vagy ötvenet. Volt közte királygyík is. Azok olyan testesebbek, a lábuk is hosszabb egy kicsivel. Nem mondanám ijesztőnek őket, de aki annak látja a gyíkot, annak az élénkzöld királygyík talán még inkább az. Hazavittük mindet egy nagy papírdobozban, hogy este eldicsekedjünk velük apánknak, aki az ilyen dolgaink iránt együttérzéssel volt. Azonban mennünk kellett még aznap a fránya hegedű órára is, így a gyíkok őrizetlenül maradtak. Fél órás volt a hegedű óra, nem sok idő, gondoltuk, addig kibírják. De úgy kihegedültük a gyíkokat a fejünkből, hogy teljesen elfelejtettünk hazafelé sietni. Kószáltunk egyet sötétedésig. Mire hazaértünk, anyuka már otthon tett-vett. A gyíkok! – villant belénk, és egymást félrelökve rohanunk a dobozhoz. A doboz üres volt. Egészen biztosan nem anyuka ürítette ki, mert azt már megtudtuk volna, amíg beértünk a szobánkba. A gyík ugyebár csendes kis állat. Egészen halkan, nesztelenül surran be, fel és alá. És most van belőle itt a lakásban megközelítőleg ötven darab. Öcsém kajánul vigyorgott, engem nyomasztott a megfelelni akarás.
-Most mi van? Vannak gyíkjaink! – mondta, és úgy csinált, mintha ez a legtermészetesebb lenne.
-A fejed fölött, a függönyön! – suttogtam, – azzal elindult a gyíkvadászat.
Szakadt, borult, ami az utunkba került.
Nem emlékszem már, hogy volt-e kiabálás, hogy kaptunk-e szidást – valószínűleg igen-, de hogy egy hét elteltével is elő-előkerült egy-egy példány, az megmaradt bennem.
Rosszak voltunk? Gyerekek voltunk.
Az utolsó gyík talán a könyvespolc mögül került elő, vagy a szekrény tetejéről, már nem is tudom. De minden egyes felbukkanásnál újra meg újra felélénkült bennünk a játék izgalma. Hétvége volt, mire minden visszarendeződött. Azalatt lassan beleszoktunk a panellétbe, az iskolapadba, a leckékbe. Az üres papírdoboz még sokáig ott állt a szobánk ablaka alatt. Gyíkok már nem voltak benne, de benne maradt a szabadság, amit hazahoztunk benne a Mamától.
