Büszkeséggel gratulálunk Köntös Lászlónak a „Meg van írva” felelős szerkesztőjének, aki a hétvégén átvette a Dunántúli Református Egyházkerület Pro Pannonia Reformata díját.
A kedves olvasók tudják már, milyen nagy híve vagyok a podcast műfajnak. Valahol oda gyökerezik ez, hogy amikor kisfiam született és egyúttal a covid is ránktört, így tudtam szellemi táplálékhoz jutni két mondóka között. Viszont ezzel is épp úgy van, mint mással: minél többet fogyaszt az ember, annál nehezebb újat mutatni, elérni az ingerküszöböt.
Ami legutóbb át tudta ütni kérgesedő lelkem hártyáját, az egy Meskó Bertalannal készülő beszélgetés volt. A jövőkutató megszokott területéről, az orvoslás és egészségügy jövőjéről beszélt az újságírónak, nem megszokott cizelláltsággal. Érdemes tudni Bertalanról, hogy egy csomó féle szenzort, orvosi eszközt hord, és hozzáállítja az életét a kapott értékekhez. Például az alvását, a cukorszintjét, a vérnyomását. Így amikor ő orvoshoz megy, nem úgy kezdődik a vizit, hogy elküldenék egy vérnyomás naplóval, hogy jöjjön vissza pár hónap múlva, amikor majd a kapott értékekből lehet tájékozódni. Valós idejű adatokkal él, és ezeket nem fél az orvosa elé vinni.
Mégsem a kütyükben látja a fordulatot és a jövő zálogát, hanem a hozzájuk társuló társadalmi változásokban, amelyek szükségessé váltak. Azaz, hogy mennyiben hagyják az orvosok azt, hogy az egészségügy demokratizálódjon? (Persze ez esetben nem politikai fogalomként használva a kifejezést) Mennyire képesek a saját gyógyulásában partnerként tekinteni a páciensre? Berci sok helyen hangoztatott vesszőparipája, hogy a gyógyítás leginkább alábecsült erőforrása a páciens maga. Bizonyára nem vagyok egyedül, aki sok orvos keze között kallódott már, és volt, aki teljesen hülyének nézett, megalázóan beszélt velem. Ha irodalmat kértem a témában, hogy ne ezoterikus – google félinformációkra alapozva értsem meg a testem működésének logikáját, magasra szökő szemöldökökkel találkoztam. Ha az ember olyan orvosra lel, aki megérti, az nagy kincset lelt, s ha csak lehet, nem engedi.
Az egész beszélgetés a fülemben ugyanakkor mégsem az egészségügyi terekre korlátozódott. Az egyházamat láttam magam előtt. Nem lehet, hogy ugyanezt a társadalmi változást nyögjük, ki ellene küzdve, ki éljenezve? Demokratizálódik a hit, ennek minden negatív és pozitív hatásával együtt. A negatív az, hogy bárki eldöntheti magáról, hogy kompetens ebben a kérdésben, mindent tud, amit tudnia kell, nincs szükség tehát templomra, konfirmációra, hittanórára. Pedig megnézném, az ilyen ember kinek tudja feltenni az eleve elrendelésről, ősbűnről, Krisztus váltságáról és a jövőről való kérdéseit. Jobb esetben pedig egyetlen presbiter, aktív egyházi tag elől sem rejthető már el az a tudás, amiért mi lelkészek a diplománkat kaptuk. Nem nekünk kell már kérdéseket vinnünk a bibliaórára, amelyek beletrafálnak a másik gondolataiba és életkérdéseibe, mert hozza ő a magáét. A lelkész a korábbi orákulum – és szakértő szerepből a kísérő, a támogató, segítő szerepbe kerül. Ahogyan arról Kiss Klára debreceni professzor asszonnyal beszéltünk, ha ezzel a folyamattal dacol, noha a környezetének már igénye lenne rá, akkor nem tesz mást, mint lelki bántalmazásba bocsátkozik hatalma megőrzésére. Persze ugyanígy elvásik, ha egy népegyházi keretben szeretne lelki coachkodni. Egy átmeneti időszakban vagyunk. Baj-e, hogy az emberek, ahogy mindenben, úgy tudatosabbak lesznek a hitüket illetően? Nem tudom. Van benne veszteségünk is vastagon. Viszont aki megmarad, aki kérdez, aki igényli a kísérést, annak a személyében olyan egyháztagot nyerünk, akinek belső motiváció a gyülekezeti élet.
A tudás demokratizálódik, így a héber-görög, a biblikum és a gyülekezetépítés tudománya is. Mihez kezdünk ezzel? Érzékenyebben kell tapogassuk a közösségeinket és rugalmasabban kell reagálnunk annak változásaira, az egyszer biztos.
