A reformáció hónapja rögtön egy érdekes, világra szóló és – tegyük hozzá – igencsak megosztó hírrel kezdődött. Az anglikán egyház vezetői tisztébe (tudom, papíron a mindenkori uralkodó az egyház feje) egy hölgy került, bizonyos Sarah Mullally, aki 2018 óta volt London püspöke. A hölgy korábban az egészségügyben dolgozott, majd 40 éves korában szentelték lelkésszé. Felívelő egyházi pályát mondhat magáénak korábbi, szintén sikeres világi karrierje után.
Ahogy először olvastam a hírt, eszembe jutottak angliai emlékeim. Épp oxfordi ösztöndíjas évemre esett ugyanis az anglikán egyházban annak a nagy vitának eldöntése, hogy felszenteljenek-e nőket lelkészi szolgálatra. Mivel egy anglikán teológiai kollégium, a Wycliffe Hall diákja lehettem, folyamatos beszédtéma volt a diákok és a professzorok között is ez a kérdés. Nem felejtem el azokat az örömkönnyeket, melyek megjelentek a végső szavazás után az ott tanuló teológák szemében. Történelmi pillanat volt. Akkor én „karosszékből” figyelhettem az eseményeket, hiszen a mi egyházunk majd egy évtizeddel korábban már eldöntötte ezt a kérdést. Jó érzés volt a vasfüggöny mögül nem sokkal korábban kibújva, hogy valamiben előttük járunk. (Persze amikor csak lehetett, szívesen felemlegettem nekik az 1568-as Tordai Országgyűlés vallásszabadságról hozott korszakalkotó törvényét is, melyben elsők voltunk a világon)
Magyar Református Egyházunkban szocializálódott fejemmel nem értettem teljesen az anglikánokat. Nem fért a fejembe, hogy alkothatnak egy egyházat az un. anglokatolikusok az evangéliumi protestánsokkal. Nem értettem, hogy fér össze például az egyház pápamentes, de reverendás, Mária tisztelő ága a kálvinista tanokat is keblére ölelő protestáns ággal. Ismerem persze a történelmi kezdeteket, hogy anno nem éppen a hittételek miatt jött létre az un. Church of England. (VIII. Henrik válni kívánt a feleségétől, de ehhez nem kapott pápai engedélyt. Így aztán nemcsak a feleségével, de a pápasággal is szakított.) Az anglikán egyház kialakulására nyilvánvalóan hatással volt a Reformáció eszmeáramlata is, de ezt a közösséget nem irányította semmilyen tanítói hivatal, nem produkált egységesen elfogadott dogmagyűjteményt. Azt láthatjuk már a kezdeteknél is, hogy a kelleténél jóval nagyobb hatással volt rá a világi/politikai kívánság, elvárás, mint a valamiféle felismert isteni igazsághoz való ragaszkodás. A Rómától való elszakadás utáni vallásgyakorlatot leginkább a Book of Common Prayer (Imádságos és liturgiás könyv) határozta meg. Az anglikán identitás és hitvallás visszatérő eleme a lex orandi, lex credendi elve („az imádság törvénye a hit törvénye”), mely szerint az egyház imádságaiból lehet megismerni az egyház hitét, mert e kettő között nem lehet ellentmondás.
Amikor elért hozzám az új érsek megválasztásának a híre, az volt az első gondolatom, hogy jól beelőztek az anglikánok. Ahhoz képest, hogy később kezdtek el nőket felszentelni, mint mi, náluk már egy ideje az egyházi hierarchia csúcsait ostromolják a klérusban a hölgyek. Magyar Református Egyházunkra ez nem jellemző, és nem igazán hiszem, hogy a jövő évi választások ebben drámai fordulatot hoznának. Ezt a mondatot inkább szánom ténymegállapításnak, mint értékítéletnek. Nem hiszem ugyanis, hogy nemünk alapján kellene eldönteni, hogy ki milyen szolgálatot végezhet, és esetleg különféle kvótákat kellene bevezetni. Úgy gondolom, hogy egyedül az Istentől jövő külső (a megfelelő testületek tagjai felismerik és támogatják a jelöltek közül az általuk legjobbnak ítéltet) és belső elhívás (a jelölt Isten segítségében bízva hajlandóságot mutat a tisztséggel járó feladatkör felvállalására) lehet a döntő. Akár férfi, akár nő kerül vezető tisztségbe, a lényeg, hogy Isten akarata teljesüljön.
De aztán jött a második gondolat is. Rákerestem a megválasztott érsek életrajzára, olvastam a megjelent hírhez kapcsolódó kommenteket, írásokat, ill. kicsit tudakozódtam anglikán ismerőseimnél is az új vezető, ill. az ottani egyházi viszonyok felől. Mindaz, amit összeolvastam, illetve hallottam, nem töltött el felhőtlen örömmel, sőt úgy érzékelem, hogy az anglikán egyház ezzel a választással is – a kezdetekhez hasonlóan – inkább enged ma a társadalmi környezet nyomásának, a jelenkor uralkodó trendjeinek, minthogy a kipróbált biblikus alapokon építkezne. Különösen is megnyomták a vészcsengőt számomra az új canterbury érseknek, a világméretű anglikán közösség vezetőjének abortusz és gender kérdésben vallott nézetei.
Nagyon remélem, hogy ebben az „előrelépésben” mi, magyar reformátusok soha nem fogjuk sem beérni, és főleg nem visszaelőzni az anglikánokat. Merthogy a Reformáció nem a mindenáron való, az uralkodó (legyen az egy személy vagy uralkodó szellemi irányzat) által kikövetelt újítást, hanem az alapokhoz – a Szentíráshoz és Jézus Krisztushoz – való visszatérésen át bekövetkező megújulást hirdette meg.
