Napjaink zömében ülünk a képernyő előtt és csetelünk életre-halálra. Nem mintha minden üzenet döntő lenne, de valahogy mégis így érezzük: válaszolni kell, most azonnal. A kis értesítési hang már nemcsak egy jelzés, hanem reflex. Egy apró, digitális impulzus, ami beindítja az agy jutalomrendszerét. Észrevétlenül is Pavlov – jelentsen itt akárkit vagy a mindent irányító digitális rendszergazdát – kiskutyái lettünk. Valaki írt! És mi válaszolunk. Sokszor gondolkodás nélkül.
A modern ember egyik legnagyobb luxusa ma már nem a pénz vagy a szabadidő, hanem a türelme. Nem bírunk várni. Nem bírjuk, ha a másik „látta” az üzenetet, de mégsem ír vissza. Az azonnaliság a mindennapjaink alapérzése lett. Észrevétlenül váltunk digitális „reakcióautomatákká”. Ez az állandó készenléti állapot a „mindjárt jön valami” érzés alattomosan égeti az idegrendszerünket. Az agyunk dopamint szabadít fel (egy kis jutifalit) minden alkalommal, amikor befejezünk egy feladatot, megválaszolunk egy üzenetet, vagy kapunk egy lájkot. Ez a dopamin nem rossz, de legalább annyira függővé tesz, mint bármelyik drog. Minél többször érezzük, annál többször vágyunk rá. A dopamin körforgása így épül be a mindennapokba:
Üzenet érkezik → árad a dopamin.
Válaszolunk → dopamin vagy adrenalin szabadul fel a tartalomtól függően.
Várjuk a választ → szorongás lesz úrrá rajtunk.
Megérkezik a válasz → újabb dopamin önt el.
Azt hisszük, hogy produktívak vagyunk, közben csak pörgetjük a jutalomkört. A feladatmegoldás mániája „gyorsan letudni, gyorsan reagálni, gyorsan kipipálni” olyan, mint egy láthatatlan futószalag, amin futunk, de sosem érkezünk meg. És közben egyre kevesebbet vagyunk, alig létezünk. Csak folyton reagálunk. Ha valódi nyugalmat keresünk, először is be kell húzni a féket. Nem kell mindenre azonnal reagálni! Fura ugye? Mert az ember hasznossága a tét, ha nem reagál azonnal. Pedig nem muszáj tudni mindenről. Nem muszáj mindig mindenki számára elérhetőnek lenni. De ez a fajta „semmittevés” nem a passzivitásról szól. Inkább arról, hogy nem a külső inger diktál. A „semmit” felválthatja valami, ami csendes, mégis élő: Lehet sétálni egyet zene nélkül. Csak hallgatni a város vagy a természet hangjait. Ezek nem feladatok, nem célok. A valóság apró szigetei, ahol nem kapunk értesítést, mégis történik valami fontos: az agy kicsit visszakapcsol. Nem hajt, nem vár jutalmat, egyszerűen létezik. A kényszeres azonnaliságból kiszállni nem csupán azt jelenti, hogy lelassulunk, hanem azt is, hogy mint létezők kapcsolódunk Istenhez, az örök létezőhöz.
A „semmittevés” valójában lehet az imádság is. Az imádságban nincs azonnali visszajelzés, nincsen „látta” jelzés, nincs rezgő értesítés. Csak jelenlét van. „Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten” szól a zsoltár. Ez nem a világ elhagyására hív, hanem arra, hogy megtaláljuk benne a helyünket. Az imádság nem produktív és nem látványos. Nem lesz tőle több elvégzett feladat, nem nő hagyományos értelemben a hatékonyságunk.
Mert az imádságban nem kell válaszolni. Ott nem mi reagálunk, hanem megtapasztaljuk, hogy Isten reagál ránk. Ez az a pont, ahol a dopamin csendbe fordul és helyét átveszi valami más: a megnyugvás, hogy nem vagyunk egyedül, akkor sem, ha nincs térerő. A kényszeres azonnaliságból kiszállni tehát nem technikai döntés, hanem lelki mozdulat. Visszalépés a rohanásból egy olyan térbe, ahol nincs sürgetés. És ha van is üzenet, az nem villan fel a kijelzőn, hanem mélyen, belül érkezik.
