Ilyenkor ősszel, szeptemberben és októberben jó néhány úrvacsorás istentiszteletünk van. Nálunk a presbiterek hozzák az úrvacsorai jegyeket. Nem mindig volt ez így. A templomkertben volt szőlő, amit Császár tiszteletes úr művelt, ezt leszüretelték és Karsai Zsigmond kántorral és Hörömpöli Gabi bácsival, a harangozó és egyházfival „megcsinálták” bornak. Előkészítették a hordókat, felhozták a pincéből, mosták, kénezték. Minden, ami ilyenkor illő. Mikor idekerültem már nem volt szőlő, de a szokás még élt. A presbiterek hoztak mustot, amit összeöntöttünk és abból lett bor. Hamar rájöttek, hogy én nem vagyok borász. A cukrot meg tudtam venni, mert „mindenki tesz bele, de az asszony se tudja”. De másra nem számíthatnak tőlem. Nagyon gyorsan megegyeztek, hogy amint a kenyeret is, úgy a megfelelő mennyiségű bort is hozzák az alkalmakra.
Minden év elején megcsináljuk a beosztást. Megpróbálom nem elfelejteni, hogy szólni kell a sorban következő presbiternek. Általában szombat estére megérkezik a kenyér és a bor. A 2020-as, kovidos év óta lettek kiskelyheink is. Azt előre kiadagoljuk. Így nincs szükség túl sok borra. Néha azért úgy hozzák, mintha nagykelyhekkel úrvacsoráznánk csak és ötször annyian is lennénk.
Kora reggel kelek és mielőtt a család felébredne, felvágom a kenyeret a konyhában. Ilyenkor mindent letakarítok, lemosok, elrámolok, fertőtlenítek. A gyülekezeti teremben előkészítem a tálakat és kelyheket. A presbitereknek van egy beosztása, hogy ki mikor jön előbb és segítenek, hogy minden rendben legyen. Lehordjuk a templomba az úrvacsorához szükséges kellékeket. Ott megterítünk és kitöltik a bort.
Az úrvacsora szent cselekmény és mégis körbeérik a profán dolgok is. Hányszor gondoltam magamban, hogy igazán megtanulhatták volna már, hogy hogyan kell a kelyhet, a kancsót feltenni az asztalra. Már megint nem fertőtlenítették a kezüket és mindenkivel kezet fogtak.
Ilyen szép gondolatok is eszembe jutnak és nemsokára ki kell osztani a kenyeret és a bort. A vesszőkosarat, amiben lehozzák a dolgokat és ha kell a földre helyezik, olyan könnyedén helyezik fel az asztalra, vagy terítőre. Mennyire nem különítik el a világtól a szentet. Ez a morcogás mennyire szent?
Az úrvacsora előtt nem szoktam reggelizni. De előfordul, hogy kávét iszom. Beszedem a gyógyszereket. Ilyenkor az a gondolat motoszkál bennem, hogy remélem nem ájulok el, kibírom. Lehet, hogy éppen az Apostoli Hitvallás alatt. Szabad-e elájulnom? Én, aki részt veszek a szent cselekményben, hányszor engedem magamhoz közel a világit, a profánt?
Amikor jönnek ki sorban, mikor adom a kenyeret, hányszor eszembe jut, hogy milyen ember az, aki éppen előttem áll. Vajon mennyire gondolja komolyan az úrvacsorai közösséget és hálaadást? Ismerem a bűneiket, a küzdelmeiket, a nyomorúságaikat. Mindent is, ami miatt néha eszembe jut, hogy nem kellene odaadni a kenyeret. Kálvin is megtette ezt.
Amikor ezen gondolkodom, nem tévedtem át a szent területéről a profán területére? Én, aki a szent része vagyok, ott és akkor? Hiszen elhangzott az evangélium. Megvallották magukra nézve a bűneiket és egyedül Istenbe vetett hitüket és vették a bűnbocsánat ajándékát. Már hálaadás van. Csakis hálaadás.
Igazán ez nem csak az én kérdésem, hogy el tudjuk-e különíteni a profánt és a szentet. Láttam, hogy hogy ízlelték a bort. Vajon kié? Volt, hogy az úrvacsorai felolvasott bibliai igeszakasz miatt valaki soha többé nem jött templomba se. Megsértődött.
2017-ben a karzatról le kellett bontani egy kis orgonát. Mögötte színes kerek üvegablak volt. Már negyven éve nem látták a mocsaiak. Ez az ablak úgy engedi be az alacsonyan beeső napfényt, hogy karácsonyi istentisztelet úrvacsorai kezdésére pont odavetül a kenyérre és a borra a fény. Az úrvacsorai közösség alatt pedig pont annyit mozdul a fény, hogy amikor odaállok áldást mondani, telibe ragyogja a szememet. Semmit nem látok azokból, akiknek hirdetem Isten áldást. Nincsen egy félrevezető gondolat, sürgetés, türelmetlenség, morcogás. Nincs semmi, csak Isten csodája, a közössége és áldása. Én pedig ott állok vakon és áldást mondok.
„És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.” /ADY: AZ ÚR ÉRKEZÉSE/
Hol válik el a szent és profán? Ott válik el, ahol tisztelik Istent, ahol van istenfélelem.
„Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!” Prédikátor 12, 13
