2022-ben jelent meg Visky András első regénye, a Kitelepítés. Személyes mű, a saját családjának történetét írta meg, lelkész édesapjának és a család többi tagjának a fogságát. A diktatúra harca ez hívő emberekkel, emberi kapcsolatok és istenhit próbája, különös hangon, töredékesen elmesélve. De erről már sokan írtak, még több interjú van az íróval, érdemes utánamenni ezeknek.
Csodálatos regény, ami nem várt módon hatalmasat szólt. És nem csak azok vették, akik értették a bibliás nyelvet, a huszadik századi kegyesség fordulatait. Másokat is megragadott, egyháztól távol lévőket, keresőket. Különös, őszinte, mély tanúságtétel ez egy igazi tanútól, aki gyerekként jelen volt.
Ami még inkább meglepett, az, ahogy én reagáltam a történetre. Nem csak a regény, az egész már korábban megragadott. Sok-sok éve egy Csillagponton láttam a Júlia című monodrámát Dér Denisa alakításával, a darabban Visky édesanyja küzdelmét mutatta be, olvastam a Visky Ferenc börtönéveiről szóló könyveket. A Kitelepítés csak megerősítette azt, hogy nekem ez most fontos. Nem csak azért, mert jó irodalom – már ez elég lett volna. Más is bujkált bennem, személyesen megérintett.
Ezt nem értettem először. Persze, magyar reformátusként volt távoli kapcsolat, de többről volt itt szó. Nagyon erősen tudtam kapcsolódni a leírtakhoz, nagyon mélyen megragadott. Azóta, talán, tudom is, hogy miért.
Ha a szilárd tényeket nézzük, nagyon távol vagyok a Visky András által elmeséltektől. Trianon miatt más országban nőttünk fel, a történelmi Magyarország másik fele, Göcsej, ahonnan jövök, más generáció vagyunk, én egy diktatúra másképp sebző, utolsó évtizedét éltem végig. A felmenőim között nemhogy lelkészek, de reformátusok sincsenek, nem vittek senkit kommunista börtönbe – legalábbis így nem.
És mégis van egy saját XX. századi fogságom és minden különbség ellenére ugyanolyan sátánian gyilkos és romboló. Ezt éreztem meg.
Mivel a családom nagyon hamar szétesett, csak az utóbbi időben, gyakorlatilag a romokból kiásva találtam meg pár szilánkot apám családjának történetéből. Egy eltitkolt, el nem mondott történetből. Göcseji család, malomtulajdonosok voltak dédszüleim. Hívő katolikusok, több szerzetes és pap származott onnan. Aztán jött a kommunizmus, a malmot elvették, dédapám ment a téeszbe, talán sofőrnek. És minden megváltozott, generációk sorsa nehezedett meg, ment tönkre ezzel. (A család egy tagjáról már írtam erről: Ödön bácsi )
Nem választotta el őket a Duna-delta, de mély, nagyon mély, láthatatlan árkok kerültek közéjük. Nem vitték őket otthonuktól sok száz kilométerre, de elvesztek ott, ahol addig éltek. Nem törtek rájuk a hatalom kiszolgálói, de napról napra emésztette őket a keserűség. Megtörtek. Az alkoholnak könnyű volt tovább mélyíteni a folyamatot.
Anyai ágon is hasonló minden. Nagymamám sokat mesélt kertész édesapjáról, akitől szintén mindent elvettek és mehetett a téeszbe. Ő maga már kárpitos lett, de nem tudott kert nélkül élni, szüleitől ezt hozta. Nagyapám úgy volt rendőr, hogy soha nem volt igazán a rendszer embere, nem is futott be nagy karriert.
Az én családom történetét szinte lehetetlen már felgöngyölíteni. A fogságot, amiben belül voltak. De a Kitelepítés valahol az ő történetük is, ugyanaz visszhangzik. Így az enyém is. Sebeket szakított fel (olyanokat, amikről nem is tudtam) és épp ezért talán gyógyított is.
Aztán van még egy kapcsolópont, ami miatt személyessé vált. Mert keresztényekről szólt. Nincs köztünk vérségi kötelék. De van más: Jézus Krisztus. Ezért is fájt sok mondat, ezért is rendített meg. Közöm van ahhoz a családhoz, közöm van ismeretlenül is azokhoz az emberekhez. A történetet hallva, a regényt olvasva ezért sem tudtam objektívan kivonni magam belőle. Nem tudtam úgy olvasni, mintha kirándulnék és belesnék valakinek az életébe. Itt, most ez nem ment.
Valójában megmutatott valamit, ami amúgy is meg kellene, hogy legyen bennem, bennünk, amikor hívő emberek szenvednek. És ez mélyebb, magasabb, mint a vérségi, a nemzeti kapcsolat. Az Isten kapcsol össze minket. A regény olvasása olyan volt, mint amikor egy torna megmozgat egy olyan területet a testünkben, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Fáj, tehát van.
Továbbgondolva döbbentem rá, mennyire érzéketlen is vagyok. De ez már egy másik történet…
A hetekben jelent meg a második regénye Visky Andrásnak, az Illegalisták. Egyszerre várom, hogy nekikezdjek és félek is tőle. De ettől jó igazán.
Nem az én fogságom van itt megírva, aztán rá kell jöjjek, hogy de igen, az enyém is.
