A közelmúltban két olyan történetbe is belefutottam, amelyek elszomorítottak. Pedig nem történt súlyos bűncselekmény, nem folyt vér, nem volt emberáldozata a történéseknek. És mégis.
A két történetnek vannak közös vonásai. Az egyik, hogy van egy kezdeményező valaki, aki fáradtságot, időt és némi kiadást nem sajnálva kitalál és megvalósít valamit, ami nem képvisel nagy pénzben kifejezhető értéket, viszont annál értékesebb lehet azok számára, akik örömet találnak benne. A másik, hogy ezt a szeretettel, fantáziával és fáradozással létrehozott valamit valaki(k) lerombolják. Tönkre teszik. Elpusztítják. Vagy rosszindulatból, előre megfontoltan, vagy merő „szórakozásból”.
A Cseszneki vár a Bakony egyik legszebb látványossága, számtalanszor látogattuk már meg családdal, barátokkal, gyerekcsoporttal az elmúlt évtizedek során. Öröm látni, ahogy a mostani fiatal várkapitány a szívén viseli az építmény sorsát, fejleszt, csinosít, programokat szervez, apró érdekességekkel teszi még vonzóbbá a várat a látogatók számára. Nemrég viszont ezt olvastam a facebook oldalukon:
Kedves Látogatóink! Mi hittünk benne, hogy nem így lesz. Mi meg akartuk mutatni, hogy a bizalom kifizetődik. Sajnos naívak voltunk. Bő egy héttel ezelőtt nagy reményekkel mutattuk be nektek pecsételős játékunkat, melyen keresztül megismerhettétek a vár történetét és a környék egyéb érdekességeit. A játék a vártnál is nagyobb sikert aratott, sorra érkeztek kipróbálni a csoportok, családok. A gyermekek arcán a kezdeti izgalmat a sikeres befejezés után az öröm váltotta fel, mikor megkapták megérdemelt jutalmukat, egy fából készült koronát, vagy épp virágszálat ábrázoló kis medált. Bő egy hét elteltével azonban sajnos be kell szüntetnünk a játékot, ugyanis a pecséteket rejtő ládikákat megrongálták, a pecséttel végigpecsételték a várfalat, a ládákat záró lakatok közül pedig többet elloptak. Mi adni akartunk nektek! Önfeledt játékot, szórakozást, élményt. Így azonban nem megy. A játék a mai naptól nem elérhető. Megértésüket köszönjük! /a vár munkatársai/
Budakalász közelében lapul Manófalva (ez a rövid videó szépen bemutatja), egy miniatűr városka, melyet kizárólag természetes anyagokból álmodott meg és épített fel Kánya Tamás művész. Ez a tündérmese-szerű alkotás a madarak és mókusok apró birodalma, amelyet az ártéri liget fái között fedezhetünk fel. Manófalva épületeit termésekből, fakéregből, uszadékfából, gombákból és levelekből formálta meg az alkotó. Az állatoknak szánt mini városban rengeteg apró részlet kap helyet: ajtók, ablakok, hidak, létrák, hinták és kerítések. Minden egyes darab gondosan megmunkált, a tetőket narancseper és taplógomba díszíti, míg a kerítések fűzfavesszőből készültek. A legutóbbi árvíz sajnos teljesen elsodorta a land-art alkotást, Tamás azonban nem adta fel: kitartó munkával újjáépítette a miniatűr várost. Az elúszott farönköket és alkatrészeket összegyűjtötte, új anyagokat keresett, és megalkotta a régi-új Manófalvát. Aztán rá pár napra már erről számolt be az alkotó:
Manófalvának vége. Szombaton este valaki szétverte. Szétverte a házakat, szobrokat, létrákat, teraszokat mindenféle díszítéseket. Szanaszét dobálva megtaláltam 10 méterre darabokra törve, hogy ne is tudjam megjavítani. Összedöntötte a farönköket, széttörte az alkatrészeket. Olyan pusztítást végzett, hogy helyreállítani nem igazán tudom és teljesen feleslegesnek tartom, mivel bármikor visszajöhet és ismét szétverheti. Kedvem sincs hozzá. Borzasztó nagy munka volt elkészíteni ezt a sok kis részletgazdag apró elemet. Hétfőn tettem közzé, hogy Manófalva megnyitotta kapuit. Egy hetet nem bírt ki. Rögtön az első forgalmasabb nap után tönkre tették. Rengeteg embertől vett el egy csodálatos élményt. Amit tudtam, kis ajtókat, kötélhágcsókat, létrákat összeszedtem, elhoztam. Semmi sincs már ott. Ne keressék. Manófalva bezárt.
Tudom, hogy ezek „apróságok”. Hogy annyi mérhetetlenül nagyobb borzalom történik a világban. Háborúk, gyilkosságok, erőszak, keresztényüldözések, népirtások… Valamiért most mégis megérintenek az értelmetlenül romboló emberi gonoszságnak ezek a jelei. Talán mert tetten érhetően közel van. Talán éppen mert ilyen apróságokban is ott pusztít az emberiségben mindenkit megfertőzött vírus, a bűn valósága. Ebben a tekintetben nincs „fejlődés”, a tünetek évezredek óta ugyanazok, csak a humanista idealizáló ideológia törülgeti elszántan a vért-mocskot dédelgetett bálványáról, az emberről.
Ezek vagyunk. És Isten mégis szeret minket. Halálosan szeret. Döbbenet…
És hála és remény.
