Én azon kevesekhez tartozom, akik nem rajonganak a fociért. Régebben még ott maradtam egy-egy világ- vagy európa bajnokság mellett, de ez ma már nincs így. Más sportokat követek, mást szeretek. A fontosabb hírekkel, történésekkel tisztában vagyok, de csak mint hírfogyasztó.
Az, hogy én nem vagyok oda a fociért, semmi mást nem jelent, mint azt, hogy mi az én preferenciám a sporttal kapcsolatban. Nem vagyok jobb, a fociszeretők sem rosszabbak. Ezt fontos kimondani, mert bármivel kapcsolatban képesek vagyunk alá-fölérendeltségi viszonyokat kreálni.
Tegnapelőtt kikapott a válogatott. Itthon, utolsó percben. Ezzel elvesztették futballistáink az esélyt, hogy a világbajnokságon induljanak jövőre. Nagyon közel volt a továbblépés lehetősége, hosszú évtizedek után, de hiába.
Mégis, miért írok erről most, ha nem is követem az eseményeket? A visszhangok miatt. Szörnyű volt olvasni a kommenteket, kárörvendést, a gúnyos megjegyzéseket.
Olyan sokszor tapasztaltam már hasonlót, nem csak online, hanem a való életben is. Hogy még idő sincs hagyva a veszteség megélésére, már jönnek azok, akik számára ez lehetőség valaminek a kijelentésére.
Persze, tegnapelőtt én is örültem volna, szimpatikus ez a csapat, minden tiszta sportsiker öröm, de mentem volna tovább. Aztán belegondoltam, beleéreztem abba, milyen lehet mindezt a pályán megélni. Meg a lelátón. Több ismerősöm is ott volt, láttam a fényképeket. Szomorú voltam, miattuk. Osztoztam a fájdalmukban.
Aztán elindult a cunami. A cikkek alatt a kommentekben, képekben és szavakban. Csak egy kis idő után. Tényleg nem értem…
Miért kell ezt így? És nem csak itt, hanem általában. Miért nem lehet csak úgy megállni a másik mellett és engedni, hogy gyászoljon, emésszen, kiadja a fájdalmát?
Miért nehéz együtt sírnunk? Igen, a kérdés költői. Ez is visszavezethető a köztünk lévő árkokra, szembenállásokra, az együttérzés megáll az “ellenséges tábor” kerítésénél. Hát persze, hogy túl ritkán vagyunk képesek megugrani.
Ezt is taníthatnánk, mi keresztények. Példát mutatva. Hogy nem dől össze a világ, ha a másiknak teret adsz, hogy mellé állsz, hogy megélje a veszteségét. Példát mutathatnánk, hogy még az “ellenfelünk” gyásza mellett is meg tudunk állni. Mert mit veszítünk? Az élet fontos dolgai kapcsán nem versenyről beszélünk. Jézus mellett amúgy is a győztesek csapatában játszunk. Osztozni a testvér fájdalmában evangéliumi hitünkből következik. De meglephetjük azt is, aki nincs hozzánk közel, de éppen fájdalmas időket él át. Ettől csak gazdagabbak leszünk.
Kedves szurkoló barátom, sajnálom. Megérdemelték volna a focistáink. Veled együtt vagyok szomorú.
