Van egy jelenség, amiről ritkán beszélünk, pedig együtt élünk vele. Nem jó senkinek, de mintha elfogadnánk, hogy nekünk, keresztényeknek se megy ez jobban. Zajban élünk.
„Legyetek gyorsak a hallásra, késedelmesek a szólásra” (Jak 1,19) – mondja Jakab. Halld meg a hangot és hallgasd is csendben, mielőtt te magad hangot adsz.
Őszintén: hányszor történik ez így? A mai keresztény világ pont fordítva működik. A beszédünk gyors, a véleményünk kész, az ítéletünk félkész, a meghallgatásunk pedig sokszor csak gesztus.
A zajos kultúrához hozzáadjuk a saját zajunkat. Sok a tanács, a magyarázat, a teológiai magabiztosság – és kevés a csend. Kevés a valódi jelenlét. Kevesen ülnek le úgy a másik mellé, hogy nem akarják rögtön megjavítani.
Pedig Jézus pont így volt jelen az emberek között: észrevette őket, figyelt rájuk, meghallgatta őket. Sokszor azt is meghallotta, amit ki sem mondtak. Jézus figyelme előbb dolgozott, mint a szavai. Ezért is tudtak felszabadulni mellette: nem kategóriákat látott, hanem embereket.
Lehet, hogy vannak, akik számára ma azért félelmetes a gyülekezeti tér, mert attól tartanak, hogy túl gyorsan értjük őket. Hogy még ki sem mondták a bajukat, mi már mondjuk a megoldást. Pedig az emberek nem okos mondatokra szomjaznak, hanem figyelemre. Valakire, aki elég lassú ahhoz, hogy meghallja, mi van a mondatok mögött.
Néha az az érzésem, hogy a szeretet egyik legnagyobb próbaköve ma már nem az adakozás vagy a szolgálat, hanem a figyelem. A lassú, türelmes, követelőzés nélküli figyelem, amely nem akarja azonnal rendbe tenni a másik életét.
Ha egy keresztény közösség ezt újra megtanulja, akkor nem kell külön imidzset építenie. Nem biztos, hogy a kreatív programokban tud legjobban megjelenni a keresztény többlet. Azokban nem baj, ha a világ megelőz minket. Amit mi adhatunk, az a csend a zajban és az odaadó figyelem a megmondás helyett. Hogy érezze az, akit hallgatunk, hogy az ő története fontosabb, mint a mi meglátásaink.
Aztán lehet szólni. Miután közelebb éltük hozzájuk Isten szeretetét, azután lehet bizonyságot tenni Róla. Ez lassú. Időigényes. Igényes. És mindenképp hitelesebb. És nagy valószínűséggel hatékonyabb is.
Valahányszor azon morfondírozok, hogy hogyan lehetnék jobb, mindig arra jutok, hogy sehogy. Hogy próbálkozhatok, de hosszú távon úgysem fog sikerülni. Aztán arra jutok magamban, hogy de azt megtehetem, hogy kimondom Isten előtt, hogy ez bennem rossz és szeretnék jobb lenni. És a többit rábízhatom. Azzal a bizakodással, hogy elég nekem az Ő kegyelme.
Drága Uram, milyen jó lenne, ha nem csak beszélnénk egymáshoz, de meg is hallanánk egymást!
… Talán, ha többet hallgatnánk téged, mint amennyit beszélünk rólad!
