Advent minden évben csendes kopogtatásként érkezik. Még sötétek a reggelek, csak lassan gyúlnak fel a fények, bennünk pedig sokszor fáradtabban szólal meg a vágy, jó lenne megpihenni, újra Istenre figyelni, megérezni a karácsony titkát. A protestáns hagyományban advent nem elsősorban a külsőségek ünnepe, hanem a szív elcsendesedésének ideje. A régiek ezért nevezték „kisböjtnek” is: egy olyan időszaknak, amikor tudatosan elhagyunk valamit, hogy helyet készítsünk annak, aki jön.
De mi is az a misztérium, aminek teret akarunk engedni? A Biblia egyszerűen válaszol: „Az Ige testté lett és közöttünk lakott.” (Jn 1,14). Ez a karácsony misztériuma. Isten nem távoli erő, nem elvont gondolat, hanem valóságos, közénk érkező Megváltó. Nem díszes templomokban talál rá az ember, hanem az élet hétköznapi, olykor erősen szagló istállójában. És talán éppen ezért olyan könnyű elsiklani felette. Túl hétköznapi, túl ismerős, túl „kicsi”. Advent arra hív, hogy lassabban, alázatosabban, befogadóbban éljünk, hogy felébredjen bennünk a csodálkozás képessége. És hogy hol kezdődik ez a közel engedés? Sokszor a legegyszerűbb dologgal: a szavakkal.
A legutóbbi írásom címe: Lépésről lépésre. Már abban is az adventi készülődésre hívtam fel a figyelmet, egyfajta nulladik lépésként. A mai írásomban egy egészen személyes meghívót szeretnék átadni. Most, amikor egyre szaporábbá válnak év végi lépteink, meghívlak egy közös, tudatosan megtervezett utazásra. A karácsonyi történet szereplői is jóval korábban indultak útra, hogy időben érkezzenek, és minden bizonnyal nem maradtak el az apró részletek, melyek nélkül nem találtak volna rá a jászolra. Az első gyertya a remény lángja. De előfordul, hogy a reményt nem érezzük azonnal. Ahogy a fény sem mindig a sötétség megszűnésével kezdődik, hanem azzal, hogy valaki meggyújt egy lángot. Kicsi, törékeny, de valódi.
Első lépés advent első hetére: ne szólj csak azért, hogy megtörd a csendet! Apró esemény, mégis emiatt döntöttem úgy, hogy én magam is a szavaim terén kezdem az adventi barangolásomat. Az irodában ültem, beszűrődtek a hangok. Két nő és egy pár éves kisgyermek haladt el az ajtó előtt. Hallottam, amint egy telefon megcsörren. Rövid csend, majd sürgető szavak: „Mennünk kell, Apa összetörte az autót!” Bár a gyermek még kicsi volt, gyorsan felfogta, hogy súlyos veszteség érhette. Vigasztalhatatlanul elkezdett sírni. Az anya újra és újra mondta, hogy csak az autó tört össze, az édesapjának nem esett baja, de a gyermek bennragadt az első mondat félinformációiban. A történet ismeretlen szereplői elillantak, én pedig egy kérdéssel maradtam a székemben: Biztos, hogy mindent a gyerek előtt kell megbeszélni?
Meghívunk hát az első héten, hogy gondold végig, amikor kimondasz egy szót, egy mondatot, előtte, mit akarsz valójában közölni? Milyen hatást vagy érzést kívánsz kelteni? Csatára, pletykára vagy valódi beszélgetésre hívsz a szavaiddal? Indokolt-e minden szó kimondása? Engedd, hogy az első gyertya fénye magadra, egész pontosan a szavaidra világítson.
Ha az advent valóban utazás, akkor a szavaink az első iránytűk. Néha egy meg nem tett megjegyzés, egy bölcsen elhallgatott mondat hozza közelebb azt a békét, amelyre mindannyian vágyunk. Gyújtsd meg az első gyertyát úgy, mint aki nemcsak várja, hanem számít is arra, hogy Isten közel jön.
