Uram,
borzasztóan fáradt vagyok,
nehéz nap, lemerültem,
haza szeretnék érni,
a vonat nem mozdul.
Uram,
Nem így terveztem,
advent eleje, indulás, méltón,
ahogy kell,
ahogy igazán szeretném,
de már az elején, mintha
darabokban lennék,
frusztráltan, idegesen.
Nem így terveztem,
a semmi közepén állva,
a sötét kint,
a tompafényű bent,
még beljebb a pedig
pislákol, majdnem elalszik,
az odaszánás,
megeszi a kedvetlenedésem.
Nem így terveztem,
hanem egy jó folyamatban,
inkább
lelkileg nyitottan,
kézben a Bibliával, csendesen sétálva,
megszabva magamnak a csak erre
szánt időt,
készen a kihívásokra,
figyelve az Igét,
a Lelket.
Uram, ez így nem jó.
…
De kinek is kell megtervezni?
De hogyan kell végigmenni?
Ki adja a ritmust, a menetrendet,
az állomásokat?
Nem, te Uram?
Én meg mintha inkább egy megrendelő
lennék, kívánságlistával, kényelmesen,
te pedig, aki teljesíti?
Nem ez van éppen?
Jó ez így?
…
Hiszen éppen várok.
Nem úgy, Uram, ahogy terveztem.
De várakozás.
Advent nem biztos, hogy kellemes.
A lelki út, veled, Uram, nem biztos, hogy kipárnázott.
Közelebb áll a valósághoz, Uram, ez, itt, most.
Mint a váróterem a rendelőben.
Mint amikor késik a villanyszerelő.
Amikor nincs a kezemben semmi, hogy változtassak.
Elindítani a vonatot nem tudom.
…
Várok, segíts megtalálni ebben a várakozásban,
ami tanít, ami formál.
Várok, segíts jól, hozzád méltó módon benne lenni.
Várok, nem akkor, ahogy én akarok,
nem úgy, ahogy én szeretném.
Várok, de ebben a várakozásban itt vagy velem.
Fordítsd át kényszerből szabadságba.
Fordítsd át a keménységem bizalomba.
Vezess tovább, Uram. Igazodva, engedve neked.
