Albert és Anton testvérek voltak. Még csak azt sem lehetett mondani rájuk, hogy rossz testvérek lettek volna, de azért kicsit másként látták a világot. Mindketten vállalkozóként igyekeztek boldogulni, de nem azonos piaci szegmensen tevékenykedtek. Egyikük az építőiparban dolgozott, míg a másik kereskedő volt. Az üzleti életben nem voltak egymás konkurenciái, ezen a területen nem is volt konfliktus közöttük. Ettől függetlenül már a kezdetektől fogva ment a rivalizálás, folyamatosan méricskélték egymást, hogy kinek mije van, anyagiakban hogy áll a másikhoz képest.
Meg kell jegyezni, hogy szüleik igen jómódúak voltak, gyerekkorukban mindent megkaptak, amit csak akartak. Ha szépen szeretnék fogalmazni, akkor úgy mondhatom, hogy a szülői házból hozták magukkal az állandó gyűjtögetés, felhalmozás, a luxus és a pénz szeretetét. Ez nagyban meghatározta értékszemléletüket. A kiemelt fontosságú ünnepeken, mikor összejött a család, az apjukat mindig örömmel töltötte el fiai vetélkedése, a rögtönzött gazdasági beszámolók, mert ilyenkor úgy tűnt számára, mintha csak fiatalkori önmagát látná bennük. Az édesanyjuk jelenléte kicsit árnyalta a családi „idillt”. Ő valahogy másként szerette volna megélni az ünnepeket, de egyedül maradt a véleményével, többnyire meg sem hallották.
Történt, hogy pár év múlva elment az anya a minden élők útján. A halotti tor az elvárásoknak megfelelően kezdődött, de aztán ezen az alkalmon is jött a szokásos vetélkedés, hogy kinek épp mije van, mik a legújabb szerzeményei. Innentől fogva azonban valahogy azt vették észre, hogy a családi ünnepek egyre jobban elszürkültek. No, nem az ételek vagy a díszletek miatt, mert azokat mindig a legjobb helyekről rendelték meg szervizzel együtt. De mégis más lett minden, ahogy üres maradt egy szék. A csenddel, az ürességgel pedig nem lehetett vitába keveredni, nem lehetett érvelni vele és főleg nem lehetett legyőzni azt. A jeles napok egyre színtelenebbek lettek, már az apa sem tudott annyira lelkesülni fiai sikerein, aki egyre többet hallgatott. Megtörte a magány, nem volt kinek brillírozni otthon. A falak csak némán hallgattak, nem érdekelte őket a tőzsdeindex alakulása, de még a bankszámla változása sem. Ugyan nem szenvedett semmiben hiányt ellátását illetően, mert pénzért mindent megkapott, de valami mégis végleg elveszett. Egyre inkább azt érezte, hogy ő maga tulajdonképpen nem más, csak egy ellátandó feladat kiszolgálói szemében.
Gondolt erre már régebben is, mikor fennen hirdette, hogy az ember csak annyit ér amennyije van. De most mégis nagyon nyomasztó volt számára, hogy nincs kinek elmondani azt, ami a lelkét nyomja. Egyre csak telt a nagy zsák jóval és rosszal olyannyira, hogy már megemelni sem lehetett. Kiderült, hogy még a jó dolgok sem olyan jók, ha nincs senki, akivel meg lehetne osztani az örömöt. Alapvetően ateistának tartotta magát, azonban időnként meg-megrökönyödött azon, hogy felesége halála után valahogy másként gondolt önmagára is. Nem úgy, mint eddig, abszolút kívülállóként, hideg racionalitással, hanem úgy, mint aki maga is részese az elmúlásnak. Ez bizony nagyon fájt neki, mert azt látta, hogy ebben a csatában nem tud győzni. A pénz adta lehetőségek némi reménnyel kecsegtették ugyan, de még a különleges orvosi beavatkozásoknak is megvoltak a határai, melyeket jobb esetben is csak években mértek, nem pedig örökkévalóságban.
Aztán egy késő őszi napon ő is elment. Ezzel együtt oda lett a mérleg nyelve is, hiszen nem volt többé senki, aki időnként rendezze a fiúk egymás közötti viszonyát. Ahogy sajnos sokszor lenni szokott, az örökség nagysága ebben az esetben is egyenes arányban állt az örökösök mohóságával, hogy minél nagyobb darabot szerezzenek meg belőle a másik rovására. Röviden úgy lehetett összefoglalni a fíúk álláspontját: mindent nekem, a másiknak pedig semmit. A két örökös, Albert és Anton ásót vett a kezébe, és egyre nagyobb és mélyebb árkot kezdett el ásni maga köré. Mindegyikük a maga igazát hangoztatta, az árkok pedig egyre inkább lövészárkokká váltak, mert a bíróságra fegyvertelenül nem mennek az emberek. Évekig tartó hosszú pereskedés után a bíróság jogot szolgáltatott, ami azonban nem hozott megoldást, csak még jobban feldühítette a feleket. „Hát, ebben az országban nem létezik igazság?! – gondolták keserűen mindketten. Ezek után többé már nem került sor közös ünneplésre, családi együttlétre, hiszen a megcsorbult ego a maga nehezteléseivel, sértettségével nagyon nagy úr.
A történet végén feltehetjük a kérdést, hogy vajon melyik fiúnak volt igaza, vajon megérte-e annyit csatározni a “valami” miatt. A nagy igazság az, hogy mindenki úgy megy el erről a földről, ahogy jött: nincstelenül. Nem vihetünk magunkkal semmit anyagi javainkból, könnyen megcsalhatnak bennünket, ha magunkra maradunk velük. Mennyivel többet számítanak az emberi kapcsolatok. Ezeknél viszont azt látjuk, hogy sokszor nagyon apró dolgok miatt is rossz vágányra térhetnek, sőt könnyen végérvényesen tönkre is mehetnek. Albert és Anton esetében szinte borítékolható volt a törés, mert a kapott családi neveltetés, a tanult értékrend, a látott minta komoly hatással volt életükre. Pedig alapvetően nem jó stratégia az életben állandóan csak arra törekedni, hogy legyőzzük a másikat. Helyette sokkal fontosabb, hogy meghallgassuk és próbáljuk megérteni embertársainkat, igyekezzünk együttműködni.
Ha az életben ásóval a kézben közlekedünk, egyre több árok lesz körülöttünk. Nem fogunk tudni folyamatosan átugrálni az árkok fölött és közöttük sem, mert a földet érésünk egyre bizonytalanabb lesz. Azt ajánlom ezért, hogy az ásó helyett vigyünk inkább lapátot magunkkal az előttünk lévő út elegyengetése érdekében. És az sem árt, ha folyamatosan kérjük az Urat, hogy lapátolás közben tanítson megbocsátani, elengedni és bocsánatot kérni. Ha így teszünk, egész más ünnepünk lesz.
„Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt.” (Ézsaiás 40:4)
