A szavak civilizációnk építőkövei. Általuk – Istenhez hasonlóan – a semmiből is teremthetünk. Szavakból építünk otthont, identitást, hitet, egyházat, hazát, politikai közösséget, barátságot; de ugyanígy építünk belőlük elválasztó falakat, börtönöket, vágóhidakat. Aki uralja a szót, annak rendkívüli hatalma van, mintha a valóságot is uralná. Azonban a szó nem a valóság. Legfeljebb a valóság leképezése, mint a barlang falára vetülő árnyék.
Augustinussal együtt mindannyian tapasztaljuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk kimondani. Ha nem kérdezik, tudjuk, ám ha el is kell mondanunk, megáll a tudományunk. Nem azért, mert nem bírjuk a nyelvet, hanem mert a valóság túl nagy. Aki a mindenséget vágyta versbe venni, nem jutott tovább magánál. A gyász, a szerelem, a szégyen, a kegyelem, az Isten közelségének ritka, minősített pillanatai – ilyenkor a szavaink elfogynak, elkésnek. Ha mondunk is valamit – mert mondani kell – azok nem azok, amit szerettünk volna, csak körberajzoljuk a lényeget, de a közepe hiányzik.
Mégis kénytelenek vagyunk szavakból élni. Mint olyan utazók, akik hagyományos térképet használnak. Utazás közben azonban nem felejthetjük, hogy a térkép nem azonos a tájjal. A nyelv a valóságnak és a mindenségnek kicsinyített képe. Egyszerre ajándék és veszély. Ajándék, mert képes kapcsolódni, teremteni, és veszély, mert a kicsinyített kép helyettesíteni akarja a valóságot. A térkép táj akar lenni.
A szavaink olyanok, mint mi magunk. Tudunk gyűlölni és szeretni általuk. Áldani és átkozni, építeni és rombolni, életet adni és gyilkolni. Jakab apostol nem finomkodik: a nyelv kicsi testrész, mégis lángra tudja lobbantani az erdőt. Alapvetően nem a helytelen nyelvhasználat a probléma, hanem az emberi szív rendezetlensége, amely beszéddé sűrűsödik. Globalizálódott világunkban már nemcsak erdőket gyújthat fel a nyelv, hanem fagyos kontinenseket, sőt az egész világot is. A szó itt nem önmagunk kifejezésére vagy kommunikációra szolgál, hanem a valóság uralására és a világ meghódítására.
Sokan azt gondolják, hogy minden a kommunikáció. Ha elég ügyesen fogalmazunk, akkor a problémák megoldódnak, szándékaink megvalósulnak. Ha átnevezzük a rideg valóságot, megszelídül; ha keretezzük, igaz lesz, ha kommunikáljuk, akkor meg is történik. A valóság azonban nem engedelmeskedik a retorikának. A szegénység nem tűnik el attól, ha felzárkóztatásnak nevezzük; a bűn nem szűnik meg attól, hogy jellemhibának vagy tévedésnek becézzük. A háború akkor is gyilkos marad, ha különleges katonai műveletnek nevezik, és a kegyetlenség sem lesz emberibb attól, hogy szükségszerű rossznak titulálják. A szó sok mindent elbír – de a valóság nem a beszédírók asztalánál születik.
A keresztény hit botránya és felszabadító ereje, hogy létezik a Szó, a Logosz, aki nem csak beszél a valóságról, hanem be is lép abba. „Kezdetben volt az Ige… és az Ige testté lett” (Jn 1). Ez az állítás költészetileg is értékes, de annál sokkal több: forradalom a nyelvről alkotott gondolatainkban. A Logosz nem marad elvont igazságként a szavak semmiből fölénk épített világában, hanem megszenteli a szót azzal, hogy testet ölt. Isten belülről hordozza az életet és a valóságot. A testté lett Szó nem információ és kommunikáció csupán, hanem sorsközösség és jelenlét.
A teremtésről szóló leírásban Isten szavával világot hív elő: Legyen világ, legyen világosság – és lesz. Krisztus testet öltése is azt mutatja, hogy a szó akkor igaz, ha valósággá válik. Ha teste van. Ha következménye van. Ha nem csupán hang, hanem élet. Azért olyan kellemetlen az evangélium, mert nem engedi, hogy a nyelvünk vallásos dísz legyen a képmutató életünkön. A Logosz belép a szavak világába és azonnal mércét állít. Az igaz beszéd sosem választható el az igaz élettől. Különben hiteltelen, hiábavaló szócséplés.
Ezen a ponton gyakran kísértésbe esem. Mert én hivatalból is tudok beszélni. Prédikációt, tanítást mondani, nyilatkozatot, cikket gyártani. Könnyű elhinni, hogy ha szépen mondjuk, ha megfelelünk a tradícióknak és a külső elvárásoknak, akkor rendben is van. Ám ha nincs teste a szavunknak, ha nincs benne a Logosz, akkor jobb meg sem szólalni; ha a szó és a tett nincs egymással kapcsolatban, akkor az csak egyházias, értelmetlen szépelgés. A szép szavak nem helyettesítik a megtérést, a kellemetlen igazság kimondását, sem a közösségi felelősségvállalást. A hit nem szómágia, hanem igazodás: a lélek igazodása Istenhez és a tettek igazodása a szükségletekhez. A Logosz nem a szópárbaj állandó győztese, hanem keresztet hordozó Isten.
Aki a Logoszra hivatkozik, annak előbb-utóbb a mondatain túl is meg kell jelenítenie valamit Krisztusból: igazságot, irgalmat, alázatot, bátorságot, józanságot és feltétel nélküli szeretetet. Szeretnék így jelen lenni itt. Nem mint egy szervezet katonája, hanem mint akit megragadott a Szó. Szeretném, ha szavaimnak lenne súlya, teste, valósága és szabadsága, még akkor is, ha ez nem megszokott, furcsa vagy kellemetlen.
A szavak szükségesek. Nélkülük nincs emberi civilizáció, nem értjük egymást és nem értjük magunkat sem. Ám a legfontosabb dolgokat mégsem a szavaink adják meg, hanem az a Szó, aki belépett közénk. Ha Őt komolyan vesszük, akkor a beszédünk egyszerre lesz szerényebb és erősebb: szerényebb, mert tudja a határait és erősebb, mert nem menekül a valóság elől. A Logosz megszenteli a szavakat, és ezzel minket is számon kér, hogy legyen a szavunk igaz és legyen súlya. Mert a világaink szavakból épülnek, és egyszer eljön a pillanat, amikor kiderül, hogy lakható-e az, amit építettünk.
