Amikor az ember elindul a hit útján és valamelyest megnyílik Isten üzenete számára, rájön, hogy nemcsak a világgal van baj, hanem vele magával is. Egy ideig talán magyaráz, hárít, menteget, aztán eljut arra a pontra, ahol már nem maradnak szavak. Ráterhelődik mindaz, amit önmagában lát: a belső ellentmondások, a visszataszító tulajdonságok, az elkövetett bűnök, a jóvátehetetlennek tűnő mulasztások súlya. És összeroskad. Jó esetben a kereszt alatt.
Ezt látva a hitben előrébb járó ember, keresztyén testvér, lelki vezető vagy akár lelkész is gondolhatja úgy, hogy innen már minden rendben lesz. Pedig van egy pont, ahol sokan észrevétlenül elakadnak.
Ez az a pont, amikor az ember felismeri a bűnét, Isten elé is viszi, de nem engedi el az ítéletet. Ott van a kereszt alatt, talán nem is először, mégis magán érzi az ítélet súlyát. Ott van a kereszt alatt, de nem engedi, hogy a kereszt történjen vele. Megtartja magának a kontrollt, a bíró jogát és ítéletet mond önmaga felett. Ez kívülről alázatnak tűnhet, belülről azonban fojtogató teher.
Sokan hisznek Isten irgalmában, csak éppen magukra nem merik teljesen vonatkoztatni. Elfogadják, hogy Krisztus meghalt a világért, de nem engedik, hogy az ítélet valóban lekerüljön róluk. Mintha a bűnbánat után is még egy kicsit illene rosszul lenniük. Mintha a szenvedésük lenne az ára, a bizonyítéka annak, hogy komolyan veszik a hitet.
Pedig a kereszt nem azt mondja, hogy az ember elviselhetetlen Isten számára. A kereszt azt mondja, hogy Isten nem mond le az emberről még akkor sem, amikor minden oka meglenne rá. Az ítélet valóságos, de nem marad rajtunk. Az ítéletet Krisztus elhordozta. Pont. Nincs mit hozzátenni.
Isten irgalmasabb, mint az ember. Irgalmasabb, mint amennyire az ember önmagához irgalmas tud lenni. És sokszor éppen ezt a különbséget a legnehezebb elfogadni. Könnyebb ostorozni magunkat, mint kiszolgáltatni magunkat a kegyelemnek. Biztonságosabbnak tűnik hordozni a terhet, mint letenni.
A kereszt alatt nem az történik, hogy végre eléggé rossznak látjuk magunkat, hanem az, hogy elhisszük: nem nekünk kell elhordozni azt, amit Krisztus már elhordozott. A megélt bűnbánat nem önbüntetésre vezet, hanem szabadságra. Ha nem erre vezet, akkor valahol megakadtunk.
Vannak körülmények, amelyek ezt a megakadást erősíthetik. Ha a szeretetet feltételekhez kötötten kaptuk ott is, ahol annak hangtalanul kellett volna áradnia, vagy ha a megmaradás élménye mindig teljesítményhez kapcsolódott.
Ha a kereszt után is bűntudat gyötör, ha szégyenben élünk, ha folyton magunkat okoljuk, ha csak az elvárások teljesítésében találunk átmeneti megnyugvást, érdemes megkérdezni magunktól: valóban elfogadtuk-e azt, amit a kereszt ad, vagy ha meg is álltunk alatta, mégis hordozzuk tovább azt, amit már nem nekünk kellene.
