Reggelenként az első mozdulatunk, hogy a telefonunk után nyúlunk. Talán elolvassuk a lelki tartalmú üzeneteket is, de csak úgy ott, abban a környezetben, ahol megjelenik minden más is. És legtöbbször a minden más hatása alatt vagyunk már, mire felkelünk az ágyból. Ott zakatolnak a fejünkben a hírek, az üzenetek, a vélemények, a problémák, a kérdések. Úgy indulunk neki a magunk kis vagy éppen nagyon is fontos feladatainak, hogy már berántott minket a maga sodrásába a háló. Önmagában nem rossz dolog, ha az ember tudni akar a világról, de ha a rázúduló információk és manipulációk szanaszét szórják a figyelmét és alig engedik megérkezni az embert a saját életébe, akkor az már rossz.
És nemcsak az információ szór szét. Szétszór a gyűlölet, a harag, az irigység, az ítélkezés, a gőg, az önzőség, a jogosultságtudat … Mindez távol sodor minket egymástól.
A diabolosz – a szétdobáló – nem feltűnően dolgozik. Elég, ha eléri, hogy bizalmatlanul nézzünk egymásra, hogy gyorsabban reagáljunk, mint ahogy megértenénk a másikat, hogy könnyebben gyújtsunk fel egy hidat, mint ahogy újat építenénk. Így keletkeznek a szakadékok ember és ember között. És így reped meg lassan a szívünk.
A böjt könnyen válik egyfajta vallásos kihívássá, amiben megcsináljuk, amit vállaltunk. Bizonyítunk. Lemondunk valamiről, kibírjuk, teljesítjük. De ha közben ugyanúgy tápláljuk a haragot, ugyanúgy dédelgetjük a sérelmeinket, akkor csak a felszínt érintjük meg.
A szétszórtság nem pusztán túlterheltség, hanem belső meghasonlás. Egyszerre akarunk az igazunkhoz ragaszkodni és egyszerre vágyunk békére is. Egyszerre akarunk győzelmet és szeretetet. Ez a kettősség fárasztó.
Amikor este végre leülünk és nem csinálunk semmit, hanem csak egyszerűen kimondjuk, hogy elfáradtunk, na, talán akkor elkezdődhet valami. Amikor megállunk, mert már nincs erőnk tovább rohanni.
Nem az a kérdés, hogy mennyi mindent tudunk kézben tartani, hanem hogy ki tart kézben minket.
Ha mindig csak reagálunk, akkor csak sodródunk az indulatainkkal együtt. Ha viszont megállunk, kiderülhet, merre is tartunk valójában.
A megtérés nem látványos. Inkább csöndes, határozott, belső irányváltás: megállunk, megfordulunk és elindulunk Isten felé. A kereszt felé, amely nem a vereség jele, hanem annak bizonyítéka, hogy a szeretet nem hátrál meg.
Az ellenszél rögtön érezhető: megszokások, berögzöttségek, a sértettségeink, a lustaságunk, azok felvont szemöldöke, akikkel eddig együtt erősítettük magunkat… A kereszt nem ígér könnyű utat. De egységet igen.
Fordulj el attól, ami szétszór és fordulj afelé, Aki összegyűjt!
Lehet, hogy kívülről semmi különös nem változik. Ugyanaz a munka, ugyanaz a család, ugyanaz a világ. Belül mégis történik már. És lassan a kapcsolataink is változni kezdenek. Ahol korábban fal állt, ott rés nyílik. Ahol szakadék tátongott, ott híd épül. Amiben csak a magunk igényeit láttuk, észrevesszük a másik embert.
A szív nem bírja a végtelen széthúzást. Vagy enged a szétdobáló erőknek, vagy hazatalál. Oda, ahol minden a helyére kerülhet. A kereszt alá.
