A fájdalmat senki sem szereti, ezért igyekszünk menekülni előle. Ne fájjon se a test, se a lélek, se a múlt, se a jövő. Ha mégis, akkor legyen rá azonnali megoldás, csillapítás, tompítás, transzformálás, elterelés. Tabletta, képernyő, pálinka, zaj, vagy ostoba féligazságok. Korunkban a fájdalom nem csupán egy kínzó jelenség, hanem rendszerhiba, amit ki kell javítani. A fájdalom szégyen, amit el kell takarni, le kell tagadni, mert olyan dolgokra mutat rá, mellyel a vitalitásra hangolt világunk nem szívesen néz szembe.
Pedig a fájdalom nem egy véletlenül támadt hiba az emberi működésben, hanem folyamatosan jelen levő hatalom. Születéstől a halálig kísér. Jelen van a test nyomorúságaiban és a lélek nagy töréseiben, a fogfájástól a gyászig, a szégyentől a rákig. És mivel nem kívánatos, igyekszünk valami megoldást találni rá, csillapítani, transzformálni, magyarázni. Korábban inkább történetekkel, ma leginkább technológiával.
Ma már el sem tudjuk képzelni a világot hatékony fájdalomcsillapítók nélkül. Korábbi betegségem során kipróbáltam majdnem minden fajtáját (acetilszalicilsav, paracetamol, NSAID-ok, szintetikus opioidok, gabapentin, etilmorfin, stb.), és nagyon jók. Bele sem tudok gondolni, hogy az emberiség enélkül élt kétszázezer éven át. A fájdalom nem kezelhető tünet volt, hanem sors, próba, átok, jel, Isten büntetése, vagy a világ törött rendjének megmutatkozása. Ezek a narratívák nem voltak mindig igazak, de a fájdalomnak jelentőséget tulajdonítottak. Mivel a fájdalmat nem lehetett kivonni a képletből, ezért kénytelenek voltak megérteni valahogyan. A fájdalom így lett a gondolkodás, a kultúra, a vallás egyik rejtett motorja, mert ami nem csillapítható, ahhoz viszonyulni kell.
Korunk embere ezzel szemben abban hisz, hogy a fájdalom csökkenthető, a negatív érzés kiiktatható. Ezt a hitet támogatja az orvostudomány és a fogyasztói logika. Kedvenc kortárs filozófusom, Byung-Chul Han (ejtsd: BJUNG–csul HAN, – rá még biztosan fogok hivatkozni később is. Rövid könyvei nem igényelnek könyvtárnyi előismeretet, csak gondolkodó figyelmet; kerek mondatainak mindegyikében egy-egy világ rejlik) ezt a korszakot csillapító társadalomként írja le, olyan világnak, amely algofóbiában, fájdalomfélelemben él. A fájdalom nemcsak fizikailag, hanem egzisztenciálisan is botrány, mert megszakít, lassít, nemet mond, vagy elnémít. Rendszerünk viszont a folyamatos működésre van beállítva; a teljesítményre, hatékonyságra, simaságra és állandó pozitivitásra. A fájdalom ebben a közegben negatívum, akadály, ezért nem értelmet keresünk benne, hanem igyekszünk kiiktatni.
Csakhogy a fájdalom csillapítása nem semleges művelet. Nemcsak azt vesszük ki, ami kellemetlen, hanem olykor azt is, ami igaz. A fájdalom ugyanis jel. Jelzi, ha a testben valami nincs rendben, és a lélekben, ha valami nem jól működik. Ha mindent reflexből csillapítunk, akkor megszűnik ugyan a kín, de vele együtt az a képesség is, hogy jobban értsük a valóságot. Egy algofób társadalom ezért könnyen lesz felszínes. Kerüli a konfliktust, retteg a vitától, toxikusnak bélyegzi a feszültséget, és a legmélyebb dolgokat – a bűnt, a szégyent, a gyászt, a felelősséget – politikailag korrekt, szép szavakkal eltakarja.
A legrosszabb dolog, amikor a vallás is csillapítássá válik. Van olyan vallásosság, amelynek célja nem a hitben járás, hanem a spirituális érzéstelenítés. Nem arra hív, hogy szembenézzünk a valósággal úgy, ahogy az van, hanem hogy kibírjuk, túléljük anélkül, hogy igazán szembesülni kellene az iszonyattal. Megmarad a probléma-megoldás tengelyén, pedig Pilinszkytől is tudjuk, hogy az életben nem oldható meg minden probléma – tragédiák vannak, de van irgalom. A csillapító vallás arról szól, hogy a gonosz külvilág ránk rakott terheitől megszabaduljunk, lehetőleg úgy, hogy közben semmit ne kelljen újragondolni, semmiben ne kelljen megváltozni, és főleg a keresztet ne kelljen komolyan venni. Egy vallásos buborék, ahol mindenre van tőgymeleg, konyhai-pszichologizáló, vigasztaló mondat, csak épp nincsenek fájdalmas kérdések. Nincsen bűnvallás, nincsen megtérés, nincsen ítélet. Ezért nincs igazi vigasz sem, csak hangulatjavítás.
Ez a vallásosság a valóság pótléka, menekülés, kegyes díszlet. Aki így használja a hitet, az valójában nem Istent keresi, hanem tüneti kezelést élete aktuális problémáira, rossz érzéseire. A kérdés csak az, hogy mi marad utána. Mert ha a hit csupán annyi, hogy ne fájjon, akkor az evangélium nem örömhír, hanem fájdalomcsillapító.
A Biblia egészen másképpen áll a fájdalomhoz. Nem tagadja le, és nem is romantizálja. A zsoltárok tele vannak panasszal: nem szégyen, hogy fáj, és nem bűn azt kimondani. Jób története szétveri az olcsó magyarázatokat, mert nem minden szenvedésnek van konkrét oka, és nem minden fájdalomra van magyarázat a rendszerünkön belül. A Biblia őszintén kimondja, hogy a világ törött, a fájdalom pedig valós.
Jézus egyik neve: fájdalmak férfija. Nem azért, mert a fájdalom önmagában isteni érték, hanem mert Isten nem kívülről szemléli a szenvedést, hanem belülről átéli. A kereszt maga a borzalom. Kín, szégyen, szenvedés, halál. Ez nem wellness-lelkiség, hanem maga az iszonyat. A kereszten nincs könnyű spiritualitás, csak kiszolgáltatottság, elhagyatottság, ítélet. A megváltás útja nem a fájdalom megspórolása, hanem a fájdalmon való átmenetel. Kereszt nélkül nincs korona – ez az evangélium alapvető igazsága. Feltámadás nincs nagypéntek nélkül.
A hiteles vallásosság ezért nem azt tanítja, hogyan kerüljük el a fájdalmat, hanem azt, hogyan éljünk vele úgy, hogy ne roppanjunk bele és ne is keseredjünk meg. Megtanít jelentést keresni ott is, ahol a jelentés nem magától értetődő. Segít tanítást felfedezni ott is, ahol elsőre csak veszteség látszik. Megtanít Krisztussal együtt szenvedni – nem maszkírozni, nem menekülni, nem cinikusan vállat vonni, hanem kapcsolatban maradni Istennel akkor is, amikor fáj.
Mire tanít a fájdalom? Türelemre, mert lassít és megmutatja, hogy nem mi irányítunk mindent. Alázatra, mert lefaragja a nagyzolást és helyére teszi az egót. Együttérzésre, mert aki már volt ott lent, nem tud fentről olyan könnyen beszélni. Megtanít értékelni az élet apró dolgait, mert a fájdalom átárazza az életet. Micsoda kincs egy jó levegővétel, egy pohár víz, a csend, egy kedves mondat, egy simogatás – még egy elviselhető nap. Megmutatja a valódi értékeket és kapcsolatokat – mert fájdalomban derül ki, ki van mellettünk akkor, amikor nincs mit adnunk, csak önmagunkat. A fájdalom megmutatja, hogy mi volt póz, mi volt illúzió, és mi az, ami valódi.
Senki se keresse magának a fájdalmat, mert az nem jó, de ne csináljunk belőle se tabut, se ellenséget, amelyet mindenáron ki kell iktatni. Mert amit mindenáron elkerülünk, attól nem szabadok leszünk, hanem vakok. A hit pedig nem arra való, hogy eltompítson, hanem hogy látást adva átvezessen a fájdalmon, panaszon, küzdelmen, kereszten át egészen az üdvösségig.
A képen Grünewald isenheimi oltárképének részlete látható. Forrás: bridgemanimages.com
