Ezeket a sorokat szombaton írom, a választás előtti napon. Még nem tudom, ki nyer. Az elvakult fanatikusok már most végeredményt hirdettek, kétharmadról, négyötödről, ötnegyedről vizionálnak, de ezek csak szólamok. Mire azonban ez a cikk kedden megjelenik, már mindenki tudni fogja a végeredményt. Az ország egyik fele féktelen mámorban örülni fog, a másik oldal viszont csalódott lesz, dühös, keserű és reménytelen. És hiába kiáltanak csalást, hiába kérik az újraszámlálást, az a végeredményen változtatni nem fog, csak a gyászt könnyíti meg. Most hozzájuk szeretnék szólni elsősorban.
Nem akarok politikai elemzést írni. Nem értek hozzá, és nem is nagyon érdekel. Nem tudom, hogy ki mit rontott el, és lehetett-e volna másképp. Úgy akarok írni, mint egy egyszerű, falusi lelkész, aki meg van győződve arról, hogy az emberek lelkiállapota fontosabb minden politikánál és minden választásnál. Nekem népem a győztesek tábora is, és népem a vesztesek is.
„Jó, hát akkor itt fogunk élni” – mondja az anya a Megáll az idő elején. Ebben a mondatban nincs semmi forradalmi pátosz, csak hétköznapi túlélési vágy, ezért érződik igaznak. Az elveszett ’56 után is élni kellett valahogy. November 5-én is fel kellett kelni. El kellett indulni dolgozni, kenyeret kellett venni, gyereket kellett nevelni. A történelem soha nem kérdezi meg, hogy nekünk tetszik-e, ami történt. De az élet megy tovább – ez önmagában egy nagy csoda. Itt a tavasz, mívelhetjük kertjeinket.
Valami ilyesmi történik minden választás után. A politika szereti abszolútnak beállítani magát, mintha minden rajta múlna. Mintha rajta kívül nem létezne a világ, mintha a győzelem megváltás lenne, a vereség pedig világvége. Ez azonban egy otromba hazugság. Fontos dolgok dőlnek el egy választáson, kétségtelenül. De nem minden! Az ember élete és a világ mindig több, mint amit a politika látni enged belőle.
A választás másnapján ugyanúgy fel kell kelni. „Ember lenni mindég, minden körülményben.” Dolgozni ugyanúgy kell, szeretni talán még inkább; döntéseket kell hozni, hűségesnek kell maradni ahhoz, ami valóban számít. Egy ország életminőségét elsősorban nem a kormányzat határozza meg, hanem az, hogy mi történik a mindennapjainkban, milyen szavak hangzanak el az otthonokban, hogyan bánunk egymással, tudunk-e becsületesen dolgozni, van-e bennünk önfegyelem, józanság, irgalom, maradt-e bennünk humor, és legfőképpen van-e bennünk hit. A politika sok mindent elronthat – el is rontott sajnos – de nem ment fel bennünket a saját életünk felelőssége alól.
Ezért az első dolog, amit a csalódásban komolyan kell vennünk: ez a mi országunk. Nem csak akkor, ha a mi jelöltünk nyer. Nem csak akkor, ha a számunkra kedves politikai oldal van hatalmon, hanem akkor is, ha nem. A haza nem azonos a kormánnyal, a nemzet nem egyenlő egy párttal, pláne nem egy vezetővel. Magyarországot egyik politikai oldal sem tekintheti magántulajdonának. Aki ezt elfelejti, az előbb-utóbb nem a hazát fogja szeretni, hanem egy tábort, nem nemzetben, országban fog gondolkodni, hanem politikai törzsben.
A törzsi logika pedig az egyik legpusztítóbb dolog, ami történhet velünk. Amikor már nem azt kérdezzük, hogy mi igaz, mi az érték, mi szolgálja a közjót, hanem csak azt, hogy ki mondja. Ha az én oldalam mondja, akkor igaz, ha a másik, akkor hazugság. Ha az én oldalam hazudik, az szükséges, ha a másik, az erkölcstelen és botrányos. Ez nem igazi politika, hanem istentelen és olcsó valláspótlék, törzsi önzőség. Az ember hajlamos az idegen istenek tiszteletére. Tud imádni pártot, vezért, ideológiát, és persze a saját politikai identitását is.
Érett társadalmaknak nem így kellene működniük, ahogy az érett embereknek sem. El lehet ismerni, ha a másik oldal valami jót tesz, és ki lehet mondani, ha a saját oldalunk hibázik. Erre mindenkinek szabadsága van, ez nem árulás. Sőt, az igazság iránti tisztelet minimuma. A valóság ugyanis makacsabb, mint a politikai szimpátiánk, nem hajlik meg a zászlók előtt.
A keresztény embernek itt különös felelőssége van. A Biblia eleve alacsonyabbra helyezi a politikát, mint mi szoktuk. Nem azért, mert közömbös volna a történelem iránt, hanem mert tudja, hogy nem ez a végső valóság. „Nincsen itt maradandó városunk.” Egy vesztes (de akár győztes) választás után ez alapján kellene visszaállítani a helyes arányokat. Aki az örökkévalóság felől nézi a világot, az nem lesz közömbös, de nem is esik pánikba. Nem fogja összekeverni a választási eredményt az utolsó ítélettel, és nem fogja a győztest messiásnak nevezni. Veszteség esetén sem fog úgy gyászolni, mintha Isten trónja inogott volna meg.
A hívő embert a hite nem apolitikussá teszi, hanem szabaddá. Szabaddá attól, hogy bálványt csináljunk a hatalomból, hogy üdvösséget várjunk pártprogramoktól. Szabaddá attól, hogy a másként gondolkodót ellenségnek lássuk. Ez óriási különbség. Egy ország valahogy túléli a rossz kormányzást, de a gyűlölet kultúráját sokkal nehezebben.
Ezért a választás utáni napokban nem az a legfontosabb, hogy ki hogyan magyarázza az eredményt, hanem az, hogy lesz-e bennünk lelki fegyelem. Tudunk-e nemet mondani a mámorra és a hisztériára. Tudunk-e úgy örülni, hogy közben nem alázunk meg másokat? El tudjuk-e viselni a győztesek örömét és arroganciáját? Tudunk-e úgy csalódni, hogy közben nem esünk szét? Tudunk-e úgy vitatkozni, hogy közben nem szűnünk meg embernek lenni?
Van itt még valami. A vesztes oldal számára mindig kísértés, hogy a hazáját is kevésbé szeresse. Mintha az ország csak addig volna az otthonunk, amíg a politikai ízlésünk visszhangzik benne. A haza mélyebb ennél. A csodálatos nyelvünk, a kulturális emlékezetünk, az irodalmunk, a zenei kultúránk. Haza a táj, a harangszó, a temető. A gyerekkorunk, az anyánk, az ízek, a kedves arcok, a közös történetünk, a gyerekeink. A hazaszeretet lehet, hogy nem a győzelem pillanatában mutatja meg magát igazán, hanem a csalódás idején. Akkor, amikor nem azt kapjuk ettől az országtól, amit reméltünk, és mégsem fordulunk el tőle.
Lehet úgy is hazafinak lenni, hogy nem a mi pártunk győzött. Lehet úgy is építeni ezt az országot, hogy nem mi írjuk a törvényeket. Lehet úgy is hűségesnek maradni, hogy közben nem a mi értékeink érvényesülnek. A haza nem csak azoké, akik éppen nyertek. Hanem azoké is, akik másnap is dolgoznak érte, imádkoznak érte, felelősséget hordoznak benne. A miénk! Mindannyiunké!
„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” Ézsaiás könyvének az egyik legfontosabb mondata ez. Nem azt jelenti, hogy nincs baj, hogy minden rendben van, és hogy ne fájhatna a vereség. Inkább annak a kimondása, hogy Isten népe nem akkor semmisül meg, amikor csalódik. Hogy a történelem nem esik ki Isten kezéből csak azért, mert nekünk most nem tetszik a forgatókönyv. Van élet a választás után is, továbbra is embernek kell maradnunk és hinnünk kell, hogy így is lehet folytatás és jövő. Nem az a fontos, hogy ki nyerte meg a választást, hanem az, hogy a választás után tudunk-e emberként itt élni tovább.
