1986. április 26. 01:23:45 – ekkor robbant fel a Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű négyes reaktora. Nemcsak a legnagyobb atomkatasztrófa volt az emberiség eddigi történetében, hanem egy kinyilatkoztatás is arról, hogy mi történik olyankor, amikor túl nagy hatalom kerül az ember kezébe, viszont nem nő fel hozzá sem erkölcsileg, sem alázatban, sem bölcsességben.
Tizenkét éves voltam, amikor a tragédia megtörtént. Akkor még nem tudtuk pontosan, hogy mi is volt mindez. Eleve kevés információ jutott el hozzánk, és azt sem értettük pontosan. Éreztünk valamit a felnőttek zavarából, a hírek feszültségéből, a levegőben terjengő bizonytalanságból, de a lényeg nem állt össze. Nem is vettük igazán komolyan; nem túl vicces vicceket sütögettünk el az eseménnyel kapcsolatban.
Engem onnantól kezdve mégis fogva tartott ez a történet. Elolvastam minden regényt, bölcsészek számára is érthető tanulmányt, visszaemlékezést, bármit, ami magyarul elérhető volt. Megnéztem minden dokumentumfilmet, az HBO sorozatát pedig több százszor láttam, fejből tudom az egészet. A betegségem idején minden nap újranéztem, és máig úgy gondolom, hogy ennél jobb sorozat nem készült. Nemcsak azt mutatja meg, hogyan és miért robban fel a reaktor, hanem bemutatja egy széteső rendszer vergődését, és azt, hogy hogyan omlik össze a modern ember magáról felépített önbizalma kezének egyik alkotása miatt. Csernobil elsősorban nem a technika kudarca volt, hanem a modern emberé.
A Biblia szerint a technika önmagában nem bűn. A kreativitás Isten ajándéka, melyben megmutatkozik az istenképűségünk. A világ művelése, megismerése, formálása teremtéskor kapott feladatunk. A baj ott kezdődik, amikor az ember a rábízott hatalmat önállóan, istenként veszi a kezébe. Amikor már nem akar béres, megbízott lenni, hanem uralkodni akar. A világ megőrzése helyett annak birtoklása lesz a fontosabb, az élet szolgálata helyett pedig a világ feletti korlátlan uralom.
Csernobilban ez a kísértés robbant fel. A technológia révén az ember olyan erőhöz jutott, amely már-már isteninek tűnik. A maghasadásban ott vibrál a teremtés titkába való beavatkozás mámora. Az anyag általunk ismert legmélyebb szerkezetét bontjuk meg, energiát szabadítunk fel, városokat bombázunk porig, vagy látunk el energiával. A huszadik század egyik nagy önámítása, hogy a látványos technológiai fejlődés az ember általános erkölcsi fejlődését is magával hozza. Hogy a tudásból automatikusan bölcsesség lesz, és a mennyiség majd átcsap minőségbe. Hát ez nem sikerült…
A modern ember egyik legnagyobb tragédiája, hogy noha egyre több mindenre képes, de egyre kevésbé tudja, mit jelent embernek lenni. Egyre nagyobb erőket tud megmozgatni, de közben továbbra sem képes uralni saját mohóságát, becsvágyát, ideológiai vakságát, öncsalását. Csernobil ezért nem múlt idejű szovjet relikvia, hanem a mindenkori ember egyik legpontosabb metaforája.
Az emberiség kultúrtörténetében számos történet beszél erről. Ikarosz, aki megkívánta a Nap közelségét, de ez okozta a bukását, Phaethón, aki elkérte apja napszekerét, de nem tudta kézben tartani; Goethe bűvészinasa, aki elindította a folyamatot, de megállítani már nem volt képes vagy Frankenstein, aki életet teremtett, de felelősséget már nem tudott vállalni érte. Mindig tragédiába torkollik, ha az ember olyan erő birtokába jut, amely nála hatalmasabb, és amit nem tud megfékezni. Úgy tűnik, mintha istenné válna, ám közben túlságosan is ember marad: esendő, hiú, önhitt, kicsinyes és gyarló. Istent játszani nem lehet végtelen bölcsesség és mindenhatóság nélkül. A számlát végül valakinek ki kell fizetnie ezért a játékért.
A katasztrófa során nemcsak a felrobbant reaktor mérgezett. Mérgezett a hazugság, mérgező volt a rendszer reflexe, amely inkább a tekintélyt védte, mint az embert. Mintha a tagadás képes volna feltartóztatni a sugárzást. Csakhogy a valóságot, pláne a fizikát nem lehet ideológiai alapú direktívákkal elhajlítani.
A bűnnek mindig ilyen a természete. Először pusztít és rombol, utána pedig tagad, hazudik, még önmagáról is. Amikor az ember olyan hatalmat szerez, amit nem tud kontrollálni, akkor a következő lépés rendszerint az, hogy megpróbálja hozzá igazítani az igazságot. Ha már a valóságot nem tudja uralni, megkísérli uralni a róla szóló beszédet.
A logika ismerős, nemcsak atomerőművek környékéről, hanem a politikából, a médiából, a hadiiparból, a mesterséges intelligenciából, a géntechnológiából is. A mai ember ugyanazzal a kísértéssel néz szembe, mint negyven éve, csak még finomabb eszközökkel. Sokkal nagyobb hatalom van a kezünkben, mint amit kontrollálni vagyunk képesek. Vajon fel tudunk-e nőni ehhez a feladathoz?
A lehetőségeink régen túlnőttek a jellemünkön. Tudunk olyan rendszereket építeni, amelyek milliárdokat befolyásolnak. Tudunk képeket, hangokat, valóságélményeket létrehozni a semmiből. A géntechnika révén az élet legmélyebb struktúráiba is be tudunk avatkozni, kivéve az Isten kezéből a teremtést. Tudunk távolból ölni, megfigyelni, manipulálni, torzítani, modellezni, felgyorsítani. A jellemünk azonban nem változott, ugyanazok az emberek vagyunk, akik szakítottak a tudás fájáról, hogy olyanok legyenek, mint az Isten, és égig érő tornyot akartak építeni, hogy a helyébe kerüljenek.
A bűneset lényege nem egyszerűen az engedetlenség, hanem a szereptévesztés. Az ember soha nem elégszik meg a teremtésben kapott helyével, hanem át akarja venni az Isten helyét. A bűn oka nem az volt, hogy az ember rosszat akart, hanem az, hogy istent akart játszani. Csernobil esete ezt a bibliai igazságot erősíti meg egy 20. századi történettel.
Csernobil üzenete nem egyszerűen az, hogy a magasra jutott ember nagyobbat tud hibázni, hanem az, hogy olyan szerepet vesz magára, amelyet nem bír el. Hatalomhoz jut, amelyhez nincs meg benne sem a mindentudás, sem a mindenhatóság, sem a tökéletes jóság. Csak Isten kezében van biztonságban az abszolút hatalom. Az ember kezében minden hatalom (legyen az technikai vagy politikai) előbb-utóbb pusztítani kezd.
Csernobil történéseiben megláthatjuk saját magunkat. Azt a modern embert, aki azt hiszi, hogy technológiai fölénye felmenti a teremtményi alázat alól. Azt a civilizációt, amely egyre több erő birtokába jut, miközben egyre kevésbé tudja, mi az ember. Azt a kultúrát, amely már majdnem mindent meg tud csinálni, csak éppen azt nem tudja megmondani, miért és meddig szabad megtenni valamit, önkorlátozásra pedig végképp képtelen.
A világ nem attól lesz jó, ha az ember egyre nagyobbra nő, hanem attól, hogy az ember végre elfogadja, hogy az Úr az Isten. Nem megalázó állítás ez, hanem felszabadító. A teremtményi lét nem szégyen, hanem védelem. Az emberi alázat nem a fejlődés ellentéte, hanem az élet feltétele. Attól nem leszünk kisebbek, hogy belátjuk határainkat, viszont attól maradunk emberek.
Negyven év telt el. A reaktor romjai fölé betonszarkofág épült. A táj többé-kevésbé benőtte a sebeket, és ha a háború nem tépi fel azokat, akkor be is gyógyulnak. Csernobil üzenete azonban nem veszítette el az érvényét. Az ember jelleme az afrikai szavannák óta nem változott. Adatott neki tudás és hatalom, de nem adatott hozzá isteni bölcsesség és erény. A technikai fejlődés a végtelen megragadásának ígéretével kecsegtet, azonban mindig bukás a vége, és végül meg kell fizetni mindennek az árát.
A képen Quintin Soloviev: Przsevalszkij lovak a csernobili zónában című fotója látható. 2022.
