Áprilisban négy milliméter eső hullott. Májusban eddig semmi, nulla. A környezetünk nem ismeri a „májusi eső aranyat ér” mondásunkat, ha nem esik, a föld kiszárad, megrepedezik. Az élő környezetért felelős miniszter „vágatlan május”-t hirdetett, többek között azért, mert a magasabb növényzet jobban védi a talajt a teljes kiszáradástól. A növényt egyébként nem érdekli, hogy ki ez a miniszter, ki a püspök, vagy valamelyik nagyhatalom vezetője éppen milyen ígéretet mondott tegnap. Ha nincs víz, nem növekszik, elszárad. Van, ahol úgy kezdett el sárgulni a búza, hogy kalászok még nincsenek. Ha a talajból már egy évi csapadékmennyiség hiányzik, akkor nem kellemetlen, átmeneti időjárási jelenségről beszélünk, hanem ítéletszerű valóságról.
Az Alföldön lassan ott tartunk, hogy a kukorica termesztése értelmetlenné válik. Vetjük, mert ezt szoktuk. Vetjük, mert a gépek erre vannak beállítva, mert erre van támogatás. Vetjük, mert a gazdasági rendszer még mindig úgy tesz, mintha a holnapi világ a tegnapinak az egyenes meghosszabbítása lenne. Viszont a Föld már nem partner ebben a projektben. Nem lehet vele leülni tárgyalni, csak diktál, és a szavai egyre keményebbek.
A klíma változik – erről már nincs is igazi vita. Már nem világnézeti kérdés vagy pártpolitikai ízlés dolga, nem a belvárosi sötétzöldek tüntikéző hóbortja, hanem mindannyiunk brutális tapasztalata. Melegebb van, hosszabbak az aszályok, kevesebb a csapadék, kiszámíthatatlan annak eloszlása, és amikor végre jön az eső, gyakran nem áldásként érkezik, hanem özönvízszerű ítéletként. A melegebb légkör több párát képes magában tartani, méghozzá a hőmérséklet emelkedésével nem egyenes, hanem folyamatosan növekvő arányban. A víz nem ott, nem akkor és nem úgy jön, ahogyan a földnek szüksége volna rá, és nem is úgy, ahogyan korábban megszoktuk. Mintha a teremtett világ rendje kibillent volna a megszokott stabilitásából.
Mi pedig még mindig arról okoskodunk, hogy ki birtokolja a hatalmat. Ki ül a miniszterelnöki székben, ki vezeti az egyházat, ki nyeri a geopolitikai csatákat. Ki győz le kit, ki kényszeríti rá az akaratát a másikra. Csakhogy közben a föld alattunk kiszárad, tönkremegy. Az igazán fontos kérdés sokkal egyszerűbb és rettenetesebb: lesz-e víz? Lesz-e termés? Lesz-e elegendő élelmiszer a több mint nyolcmilliárd embernek? Olyan világot hagyunk-e magunk után, amelyet a gyermekeink, unokáink nem túlélési gyakorlatként kapnak, hanem otthonnak nevezhető örökségül?
A bűnbe esett ember egyik legnagyobb tévedése, hogy a hatalmat uralomként értelmezi. A teremtéstörténet azonban másról beszél. Az ember megbízatást kapott, hogy művelje és őrizze a kertet. A két ige együtt áll. Dolgozni benne, de nem kifosztani, használni, de nem felélni, otthon lenni benne, de nem istenként rendelkezni fölötte. A bűn ott mutatkozik meg, ahol az ember nem fogadja el ezeket a korlátokat. Ahol a kapott világ többé nem ajándék, hanem a végtelen lehetőségek terepe. Ahol a gyümölcs már nem táplálék, hanem profit. Ahol az ember azt mondja: nekem minden kell, éspedig most, lehetőleg következmények nélkül.
A mai gazdasági világrend mélyén ugyanez az ősi motívum működik. Az elszabadult vágyak vallása egyre több hívet számlál. Itt a fogyasztás a liturgia, a növekedés az evangélium, a piac pedig az üdvösség. A több haszonért egyre több termék, több út, több szállítás, egyre több energia, egyre több kényelem, több felesleg és országnyi méretű szemétszigetek. A rendszer azt suttogja: növekedj, fogyassz, gyorsulj, cserélj, utazz, birtokolj. A föld pedig közben azt mondja: elég volt.
Ez az „elég” jelenti azt az ökológiai határt, ami fordulópontot jelenthet. Az ember meghatározhatja a Föld sorsát, ám e fordulópont után a Föld fogja az ember sorsát meghatározni. Nem lehet végtelen növekedésben gondolkodni egy véges erőforrásokkal rendelkező világban. Nem lehet úgy élni, mintha a folyók, erdők, termőtalajok, vízkészletek és légköri rendszerek csak mellékszereplői lennének az emberi önmegvalósításnak. Képmutató módon imádkozunk a mindennapi kenyérért, ha közben tönkretesszük azt a földet, amelyből a kenyérgabona kinő.
A tragédia az, hogy az emberiség ebből aligha fog megtérni. Sőt, bár az emberiség szép szó, a valóságban nem is létezik. Nincsen emberiség, mert nincsen közös lelkiismerete, nincsen egy akarata, nincsen egységes megtérése. Vannak viszont emberek. Vannak családok, rokonok, barátok, gyülekezetek, közösségek. Vannak falvak, városi lakóközösségek. Ők még tehetnek valamit. Nem mindent, de valamit. A keresztény embernek soha nem az volt a dolga, hogy csak akkor cselekedjen, ha az egész világ garantáltan vele tart. Noé a közvélemény ellenében kezdett bárkát építeni, és végül neki lett igaza.
Nem nagy szavak kellenek a Föld megmentéséről. Inkább meg kell tanulnunk újra a mértékletes életet. A puritán hagyomány ebben nem múltbeli ridegség, hanem jövőt védő bölcsesség. Nem az élet szépsége ellen szól, hanem az élet szétfogyasztása ellen. A józan egyszerűség, a takarékosság, a fölösleg kerülése, a munka becsülete, a föld tisztelete, a víz megbecsülése: ezek nem nosztalgikus erények, hanem hitből fakadó túlélési stratégiák. Kevesebbet fogyasztani, kevesebbet pazarolni, kevesebbet utazni, helyben gondolkodni, helyben termelni, helyben megtartani, amit lehet. És minden vizet, amit csak lehet, felfogni, összegyűjteni, visszatartani. A csapadékvíz nem bosszantó melléktermék, hanem kincs. Az önellátás pedig nem romantikus különcködés, hanem a kiszolgáltatottság csökkentése.
Ehhez azonban lelki fordulat kell. Ökológiai megtérés is. Nem hangzatos zöldítés a régi életformánkon, hanem mélyebb belátás, hogy nem mi tartjuk kezünkben a földet, hanem Isten kezében élünk a földdel együtt. Hatalmat kaptunk, igen. Viszont az a hatalom, amely nem ismeri a felelősséget és a korlátokat, előbb-utóbb tönkreteszi önmagát. Egy ideig úgy tűnik, mi határozzuk meg a Föld sorsát. Egy fordulópont után azonban a Föld kezdi meghatározni a miénket. Akkor már nem mi szabjuk meg a feltételeket, hanem az aszály, a hőség, a vízhiány, a terméketlen táj. És ennek nyomában a társadalmi következmények: gazdasági összeomlás, migráció, éhezés, háborús konfliktusok.
Ideje felébredni és komolyan venni mindezt. A teremtésvédelem hitvallási kérdés, azt mutatja meg, hogy komolyan vesszük-e a Teremtőt. Hisszük-e, hogy a világ ajándék. Hisszük-e, hogy a föld nem a mi tulajdonunk, hanem ránk bízott örökség. Hisszük-e, hogy bűn az, amikor a gyermekeink elől fogyasztjuk el a jövőt.
Most már nem elég aggódni, sem felháborodni. Nem elég megosztani egy-egy képet a kiszáradt földekről, lesoványodott jegesmedvékről. Vizet kell gyűjteni, mérsékelni kell a fogyasztást és az utazást. Építeni, erősíteni kell a helyi közösségeinket, mert végül csak az marad. Meg kell tanulni kertészkedni másfajta időjárási viszonyok között. És aki még nem tette, kezdjen el imádkozni. Nem azért, hogy Isten varázsütésre tüntesse el annak a következményeit, amit mi idéztünk elő, hanem azért, hogy adjon esőt, minél hamarabb, és még időt, józanságot, alázatot és a változó körülmények között is teljes életet.
(A kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File%3ADry_Cracked_Mud_%284957b8b2-f52c-43b0-acc2-ead42cf6f03b%29.jpg)
