Az első vénás injekciómat a siklósi tüdőgyógyászaton kaptam. Kezeletlen allergia és kezdődő asztma volt az oka. Amikor közölték a hírt, hát nem voltam feldobva. Valószínűleg pszichésen belül pánikoltam, és az agyam segítségért kiabált. Mondtam, hogy jót tennének magukkal, ha elfektetnének, mert bár most értelmesen tudnak velem kommunikálni, de ez nem marad így. Nemsokára el fognak veszíteni, amikor meglátom a tűt, és közelítik a vénámat. Csak nevettek, mert szerintük felnőtt férfi nem ájuldozik. Meg különben is, vettek tőlem vért, nem? Persze, hogy vettek. Az ugyanaz mondták. Az nem ugyanaz, mondtam. De. De nem. Miért? Mert ott kifelé szívják a vért, itt meg befelé tolják a cuccot. Ezt nem akarták felfogni. Szúrás, szúrás. Van különbség. Mindenesetre közöltem, hogy nem tettem le az ájulási tervemről, és én szóltam. A következő kép, amiről emlékeim vannak, hogy azon a széken ülök, amire ültettek, de már a dőlés miatt fognak, nyitják az inggombomat, és kicsit pofozgatnak, hogy ugyanmár. Meg ne ájuljon el. Majd felfektetnek az ágyra. De azon csudálkozom, hogy belül még beszélgettem is velük. De milyen ájulás az ilyen? Hallom a hangjukat, érzékelem amit tesznek, de nem tudok reagálni, mozogni, beszélni. Magára az injekcióra nem emlékszem, hogy miképpen sikerült nekik. Nyilván sikerült nekik.
Egy következménye volt. Akármikor mennem kellett következő injekcióra, akkor felismertek. Jót nevettek. Itt az ájulós. Gyorsan behívtak és elrendezték. Nem kellett kivárnom azt a 10-20 embert, aki előttem várt a sorban.
De ha belegondolok az első vérvételnél is volt valami ilyesmi produkció Szentendrén. Az első maripen injekció a Budakalászi patakparti orvosi rendelőben esett meg, olyan hét vagy nyolc évesen. Ott mondjuk nem volt ájulás. Az ablakon vasrács volt. Talán ez volt mindenki szerencséje. Öt ember tépett le a rácsról, mert elugrottam a doktornő elől. Ismerjük azt a látványt, amikor megpöckölik az ampullát mielőtt letörnék a nyakánál és felszívnák a fecskendőbe. Majd a felszívás után felfelé fordítják a fecskendőt, és kinyomnak belőle egy picit a tűn keresztül. Plusz az a fertőtlenítő szag, amikor egy vattával letörlik azt a helyet, ahová bökni akarnak. Szóval öt ember. Ez az öt le is fogott. Közben mondta valaki, hogy ne kapálózzak, és ne feszítsem meg az izmomat, mert belém törik a tű és majd vándorolni fog. Tudták, hogy a teljes nyugalom előtt a teljes nyughatatlanságot kell megcélozni. Végül győzött a túlerő, és megkaptam.
Annyit azért hozzá kell tennem. Hogy ezek után egyedül mentem a többi injekcióért kicsiként. Kivártam a sort és beadták. Ugyanez felnőttként is a többi vénással, meg vérvétellel. Az első, az volt pusztító. Mai napig nem tudom az okát.
Arra gondoltam, hogy Jézus tanítványainak milyen lehetett először találkozni Jézussal, majd először követni. Először látni meghalni Jézust. Utána először találkozni a feltámadt Jézussal. Először megtapasztalni, hogy nincs velük többé, amikor elragadtatott és felhő takarta el a szemük elől, vagy pontosabban felhő fogadta magába, vagy vette fel. Először betöltekezni Isten Szentlelkével. Először gyógyítani Jézus Krisztus nevében. Először megveretni, és szenvedni érte. Ez teljesen primer. A következő tanítványi generáció már ezeknek az előzetes tudásával és tapasztalatával éli át és nem egészen ugyanúgy. Változás áll be az első találkozásban. Azóta ki tudja hány generáció éli meg újból, és tér meg Istenhez, fogadja el a Jézus Krisztus által hozott bocsánatot. De a következő generáció az mindig tud valami előzetest. Ez könnyít is, de nehezít is. Könnyít, mert tudja részben mire számítson. Nehezít is, mert tudta mire számítson, és tudja, hogy milyen választ kell adnia, ha az eltervezett jót akarja magának, ezért már tervezheti is a lelki dolgait, mint megtérés, bűnbánat. De ezeknek ritkán tesz jót, ha előre eltervezik. Persze jó ez, de Isten Szentlelke nélkül nem lehetséges. A valóságban az elődeink hite, tapasztalata nem tesz mást, mint vágyat ébreszt az első saját, igazi tapasztalásra, találkozásra, hitre.
Ha keresztyén az ember, akkor nem lehet megspórolni a személyes elsődleges tapasztalatot, a személyes találkozást. Mindegy, hogy milyen anomáliákkal jár. De hogy mennyire fontos az első, azt a Jelenések könyve írja le: „de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.” Jelenések 2, 4
Az „első” az mindig titokzatos és izgalmas. Ha belegondolok, hogy Ábrahámnak Izsákot fel kellett áldoznia, és mindegyis, hogy az Úr úgy döntött, lesz a fia helyett áldozat. De ezt nem tudta. Neki az első volt. A következő ember már így tudhatja, ha még egyszer szólna az Úr, hogy áldozd fel nekem a fiadat, akkor kevesebb lelki kínnal képes erre, mert tudja, hogy az Úr bizonyosan ad áldozati állatot cserébe a fiáért. Valóban így van? Honnan lehet tudni, hogy az Úr ismétli önmagát, és ha elviszi a fiát feláldozni, akkor bizonyosan ad helyette áldozati állatot? Nem lehet tudni teljes bizonyossággal. Ilyen értelemben minden találkozás, próbatétel Istennek az új, és első.
Mária megszüli Jézust. Az első. Péter megpróbálja a vízen járást. Az első. Pál megtér és ez az első élménye Jézussal és a többi Krisztushoz tartozóval.
Az első az belemerülés, bevonódás. Személyes. Teljes megélés.
