Mindannyian emlékszünk a BLM-tüntetésekhez kapcsolódó szobordöntésekre. A világ különböző pontjain bronzba merevedett alakok lángoltak, dőltek le talapzatokról. Erős parasztok, mártírok, költők és gyenge királyok; gyarmatosítók, rabszolga-kereskedők, konföderációs tábornokok, olyan emberek emlékművei, akiknek a neve és arca egyesek számára történelmi nagyságot, mások számára elnyomást, megaláztatást és máig sajgó sebeket jelentett. George Floyd halála után a tiltakozás egyik jellegzetes formája lett a szobordöntés: Bristolban Edward Colston szobrát nemcsak ledöntötték, hanem a folyóba dobták, Antwerpenben II. Lipót szobrát lefestették és felgyújtották. Sokan azonnal kimondták az ítéletet: barbárság, vandalizmus, a múlt eltörlése. Valóban, a rombolás ritkán hordoz valódi megoldást. Ez inkább a megaláztatásból feltörő düh szimbolikus gesztusa, de önmagában nem gyógyít társadalmi sebeket, nem rendez történelmi igazságtalanságokat, és nem tanít meg együtt élni a múlt bonyolultságával. A ledöntött szobor helyén csak üresség marad, legfeljebb a csizma, ha nincs mögötte tisztább emlékezet, igazabb beszéd és bátrabb önvizsgálat. Érdekes, hogy amióta emberi társadalmak köztéri emlékműveket állítanak, azóta időről időre le is döntik őket, sőt a köztéri művek későbbi ledöntése, elpusztítása az általános, a megőrzés inkább kivétel. Már a Kr. e. harmadik évezredből ismert asszír felirat is átokkal fenyegette azt, aki ledönti az emlékművet, az antik görög bronzszobrok nagy része pedig nem egyszerűen elveszett, hanem újraöntötték őket más célokra.
Mégis, ha őszinte akarok lenni, nekem nem a szobordöntéssel van a legnagyobb bajom, hanem a szoborállítással. A ledöntés látványos, botrányos és sokszor valóban durva gesztus, de a probléma ott kezdődik, amikor valakit eleve talapzatra emelünk. Mert a köztéri szobor nem egyszerűen emlékeztet arra, hogy volt egyszer egy ember, aki fontos szerepet játszott a történelmünkben. A szobor több ennél. Kiemeli az embert a halandók közül, fölénk helyezi, megmerevíti és idealizálja. Aki szobrot kap, – különösen ha lovon ül, kivont karddal, hősi tartásban, ünnepélyes tekintettel, – az többé nem egyszerű történelmi személy, hanem ideál, bálvány. Emberből jellé, jelből mítosszá, mítoszból félistenné válik. Ezért olyan nehéz elképzelni a lovasszoborrá öntött Szent Istvánt úgy, mint aki egy reggel bal lábbal kel fel. Pedig bizonyára voltak rossz reggelei. Lehetett fáradt, ingerült, tanácstalan, kimerült, esetleg másnapos; lehetett olyan napja, amikor nehezen viselte Gizella zsörtölődését, az udvar haszonleső urait, az országot, a döntései súlyát és saját természetének árnyékait. Pedig ő is ember volt, éppen olyan, mint mi: a sok jó tulajdonság mellett indulatos, gyenge, önző, esendő. Viszont a szobor ezt az emberit nem engedi látni. A szobor csak egyértelmű lehet: nem ismeri a reggeli rosszkedvet, a lelkiismeret-furdalást, a kételyt, a tévedést, az elrontott mondatot, a bűnbánat szükségét. A szobor nem életrajzot mond, hanem eszményt állít. Azt üzeni, hogy íme, ilyen a nagyság: kemény, nemes, tiszta, erős, hibátlan, fölénk magasodó. Csakhogy egy ember soha nem ilyen. Az emberben keverednek a dolgok; mindig sebzett, vitatott, töredékes, kegyelemre szoruló nagyság.
A szoborállítás veszélye az, hogy úgy akar emlékezni, hogy közben megtisztítja az embert attól, ami emberré teszi. A történelem szereplőiből erkölcsi tananyagot készít, a politikai közösségből pedig koszorúzó közönséget. A talapzat nemcsak fölemel, hanem eltávolít. Aki odafent áll, ahhoz nem lehet közel menni. Lehet ünnepelni, lehet köré szervezni a nemzeti emlékezetet, lehet gyűlölni, és egyszer majd ledönteni, de nehéz vele emberként találkozni. A talapzaton álló ember már nem partner, nem testvér, nem előd, akitől tanulhatunk, hanem egy hérosz, bálvány, szakrális alak, akihez viszonyulni kell. Nem véletlen, hogy a szobrok körül újra és újra ugyanaz a dráma ismétlődik. Magyarországon nincs olyan forradalom vagy rendszerváltás, amely ne járna együtt szobrok állításával és eltávolításával. A szobrok és emlékművek sorsa általában a ledöntés. Ez nem menti fel a rombolás barbarizmusát, de megmutatja, hogy a szobrokban eleve ott rejtőzik a későbbi összeomlás lehetősége, mert ami egy korszakban a hatalom önarcképe, az a következőben könnyen teherré, szégyenné vagy hazugsággá és nevetségessé válik.
A Tízparancsolat ezért óv a faragott képektől. A tilalom nem a művészet elleni hadüzenet, hanem az ember pontos ismerete. Isten tudja, milyen könnyen készítünk magunknak képet arról, amit kezelni, birtokolni, rögzíteni akarunk. Tudja, milyen gyorsan válik egy látható tárgy a láthatatlan igazság helyettesítőjévé. Tudja, hogy az ember szeret maga elé állítani valamit, amit meg lehet érinteni, fel lehet díszíteni, körül lehet járni, ünnepnapokon meg lehet koszorúzni, és ami cserébe megkíméli attól, hogy a valósággal a maga nyugtalanító bonyolultságában találkozzon. A bálvány lényege, hogy rövidre zárja a narratívát. Itt van előttünk a nagyság, az igazság, az erő, a nemzet, a hűség, a példa, és ha már itt van, akkor nem kell tovább gondolkodni. Éppen ezért vagyok reformátusként különösen büszke Kálvin jeltelen sírjára. Nem azért, mert a felejtés erény volna, és nem is azért, mert Kálvin ne volna a reformáció egyik meghatározó alakja, aki tiszteletet érdemel. Hanem azért, mert a jeltelen sír teológiai pontossággal mondja ki azt, amit a szobrok olyan gyakran elhallgatnak: az ember szolgálhat nagy ügyet, gondolkodhat mélyen, alakíthat korszakot, mégsem válhat kultusz tárgyává. Kálvin körül éppen azért nem alakulhatott ki olyan személyi kultusz, amely sírhoz, ereklyéhez, helyhez, hősi pózhoz köti az emlékezést, mert a sírja nem adott ehhez alkalmas színpadot. Ez számomra nem hiány, hanem ajándék. Vannak nevek, amelyeket úgy őrzünk meg a legtisztábban, hogy nem építünk köréjük kultuszt. Vannak emberek, akiket éppen azzal tisztelünk, hogy nem csinálunk belőlük bálványt.
A magyar történelemben is jól ismerjük, milyen ereje van a szobroknak, és milyen beszédes a ledöntésük. 1956 egyik ikonikus jelenete a Sztálin-szobor ledöntése volt. A talapzaton maradt csizma többet mondott a diktatúra természetéről, mint hosszú politikai elemzések. A rendszerváltás idején is sokan láttuk, hogyan kerültek le a helyükről a kiszuperált hősök, csillagok, a munkásmozgalmi szentek, az ideológiai panteon alakjai, hogyan cserélték le az utcanév táblákat. Akkor sem egyszerűen bronz- és kődarabokat mozgattak, hanem egy világ ért véget. A rendszer jelképei kikerültek abból a köztéri liturgiából, amely addig naponta emlékeztette az embereket arra, kinek kell hálásnak lenniük, kit kell tisztelniük, és milyen narratívában kell elhelyezniük saját életüket. A BLM idején történt szobordöntések is ebbe a hosszú történelmi sorba illeszkednek. Más a kontextus, mások a szereplők, mások a sebek, de a mélyebb mechanizmus ugyanaz: amikor egy közösség már nem tudja elviselni a levegőben terjedő hazugságot, a jelkép, a bálványszobor kerül a célkeresztbe. Nem számít, hogy ki volt valójában az az ember, akinek a szobra ott áll, hanem az, hogy mit jelent a közösség fölé magasodó alakja. Milyen múltat ünnepel, és milyen szenvedést kényszerít hallgatásra? A szobordöntés sokszor rossz válasz, de gyakran valós kérdésre adott rossz válasz. A valós kérdést pedig nem szabad elintézni azzal, hogy barbárságnak nevezzük az indulatot.
A közterek nem semlegesek. Beszélnek az utcanevek, a táblák, az emlékművek, a hősök arca és póza. Egy közösség mindig elárulja magáról, kit emel magasra, kinek ad bronztestet, kinek engedi meg, hogy naponta lenézzen ránk. Ezért kellene sokkal óvatosabban bánnunk a szobrokkal. Emlékezet nélkül nem lehet élni, mert kiszolgáltatottak leszünk minden újabb mítosznak. Viszont az emlékezést meg kell szabadítani a hősöktől és a bálványoktól. Lehet emlékezni árnyaltan, emberi léptékben, valódi történetekkel, vitákkal, magyarázó táblákkal, és olyan terekkel, ahol nem koszorúzni, meg térdelni kell, hanem gondolkodni. Szívem szerint egyetlen emberről sem készítenék szobrot. Nem azért, mert nincsenek nagy emberek, hanem mert minden nagy ember is ember marad. A nagyság nem szünteti meg az esendőséget, a történelmi jelentőség nem törli el a bűnt, a korszakformáló erő nem tesz senkit félistenné. Ha valakit tisztelni akarunk, mondjuk el az életét igaz módon. Beszéljünk a döntéseiről, a bátorságáról, a tévedéseiről, a hitének erejéről, a tépelődéseiről és a jellemének repedéseiről is. Ne ültessük lóra, hanem hozzuk közel, ne kivont karddal mutassuk, hanem a maga teljes emberségében. Ami fölénk magasodik, azt előbb-utóbb vagy imádni fogjuk vagy gyűlölni. Ami mellénk kerül, abból talán tanulni is tudunk.
Ezért nem a szobordöntéstől félek igazán, hanem attól a vágytól, amely minden korban újra és újra szobrot akar állítani. Attól a vágytól, amely nem bírja elviselni, hogy az ember törékeny, ellentmondásos, bűnös és mégis méltóságra hívott lény. Attól a vágytól, amely bronzba menekül a valóság elől, és hősi pózba merevíti azt, amit inkább irgalommal, igazsággal és józansággal kellene szemlélnünk. Mert ahol bálványokat állítunk, ott egyszer majd ledöntik ezeket. Nem jár talapzat egyetlen embernek sem.
