Lelkésznek lenni néha olyan, mint egy nagyon furcsa, hosszú távú mezőgazdasági kísérlet. Az ember elveti a magot a hittanon, a konfirmációi előkészítőkön, öntözi az ifiken, aztán a szél – vagy a felnőtt élet – felkapja a fiatalokat, és elviszi őket messzire. Mi pedig otthon maradva néha megkérdezzük magunktól: „Vajon maradt valami abból, amit elmondtam, tanítani akartam? Vagy csak a kötelező memoriterek kopnak ki a fejekből, amint bezárult mögöttük a templomajtó?”
A mi hivatásunkban a visszajelzés ritka luxus. Nem olyan ez, mint a színház, ahol a végén tapsolnak, vagy mint az IT-szektor, ahol a sikeres kód után felvillan a zöld lámpa. Mi többnyire csendben dolgozunk, és csak reméljük, hogy a szavak, a közös élmények az órákon, az ifiben, a kamaszkori nagy világmegváltó beszélgetések hagynak valami nyomot. Aztán jött az idei nyaralás Barcelonában, és a Jóisten hirtelen úgy döntött, hogy küld egy olyan visszajelzést, ami felér egy vastapssal.
Történt ugyanis, hogy spanyolországi utunk előtt eszembe jutott egy régi tanítványom, Réka. Ez a leányzó nemcsak a konfirmandusom volt, hanem utána ifire is járt. Olyan bájos, csillogó szemű fiatal, akivel anno annyit beszélgettünk, nevettünk, s mint az ő emlékeiből kiderült, még kánkánoztunk is a gyülekezeti teremben. Tudtam, hogy néhány éve kiköltözött Spanyolországba, így gondoltam egyet, és írtam neki: „Szia Réka, nyáron Barcelonába megyünk, lenne-e kedved egy találkozáshoz?” No, és ahogy az utazás időpontja közeledett, kértem tőle még az utazással kapcsolatos néhány információm megerősítését is, mert azért nem bízom 100%-osan az AI-ban.
A válasz először is és később is azonnali volt, tele segítőkészséggel és olyan szeretetteljes örömmel, hogy már a telefon kijelzőjén keresztül is éreztem a katalán napsütést. Pedig ha valakinek, hát Rékának nem volt könnyű az útja a felnőtté válás során. Az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel, a nehézségek még idehaza kezdődtek. A házassága sajnos gyorsan zátonyra futott. Pont abban a fizikailag sem egyszerű időszakban, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásra, a biztonságra és a szeretetre – hiszen megszületett a kisfia és egészségügyi problémái is adódtak –, a férje nem igazán törődött vele/velük, így a válás elkerülhetetlenné vált. Ráadásul nyakig ültek a bürokratikus mocsárban is: a fiatalok felvették a klasszikus magyar álmot, a CSOK-ot, így a válás után Réka egyedül maradt a nyomasztó pénzügyi helyzettel és a kisbabával. Ebben a kilátástalan állapotban csak saját családja, a szülei jelentették számára a mentőövet, az igazi támogatást.
És ha ez a válság nem lett volna elég, még egy hatalmas terhet kapott: az édesanyja súlyos rákbeteg lett. Emlékszem, hogy abban a nehéz időszakban én is beszélgettem az anyukájával. Tudta jól, hogy földi útja a vége felé tart, egyetlen, mindent felülíró, hatalmas vágya maradt csupán: „Nagyon szeretném, hogy megérhessem az unokám keresztelőjét.” Látni akarta Réka kisfiát a keresztelő kútnál, és tudni, hogy a családi láncolat, a hit, a remény és a szeretet tovább él még akkor is, ha neki hamarosan mennie kell. A Jóisten meghallgatta a kérését, ott volt az unokája keresztelőjén. Azonban nem sokkal később elszólította őt az Úr, és a következő szolgálatom a családban már a temetésen volt. Nehéz, sűrű időszak volt ez Réka és családja számára is, tele könnyel, gyásszal és a túlélésért folytatott küzdelemmel.
De végül a viharok után kisütött a Nap. Réka életébe belépett egy olyan ember, aki valódi társa lett, és akivel úgy döntöttek, hogy új lapot nyitva külföldön kezdenek új életet. Természetesen vitték magukkal Réka kisfiát is. Amikor a barcelonai találkozónk során megkérdeztem a volt tanítványomtól, hogy miért pont ide jöttek, egy végtelenül kedves és megható történetet mesélt. Annak idején az édesanyjával nyaralt itt a spanyol tengerparton. Az az utazás, a közös anya-lánya emlékek és a környék varázsa olyan mély nyomot hagytak benne, hogy ez a táj jelentette számára a békét, az újrakezdés lehetőségét. Nem kifejezetten a nagyvárosba, Barcelonába készültek, de végül a Gondviselés ide sodorta őket, itt kaptak munkát, és itt leltek igazi otthonra.
És a csoda itt még nem ér véget. Barcelona vibráló, művészi atmoszférájában Réka mostanában kezdte el kibontakoztatni a saját kreatív énjét is. Mint kiderült, a génjei nem hazudnak, benne munkál a Munkácsy-díjas nagyapa művészi vénája és tehetsége. Olyannyira szépeket alkot, hogy nemcsak helyben, hanem már külföldön is hívják kiállításra a munkáit. A nehéz alapokból, a krízisből és a gyászból egy igazi, szárnyaló alkotóerő született újjá a pálmafák alatt.
Ott ültünk a katalán kávézóban, és ahogy megkaptuk az italunkat, az évek azonnal elpárologtak közülünk. Réka nem egy megkeseredett, megtört nő benyomását keltette, hanem egy erős, boldog, sikeres nőt, édesanyát és művészt láttam magam előtt. A találkozás varázsa, a megkezdett beszélgetés folytatódott, amikor elindultunk sétálni a meleg, lüktető barcelonai éjszakában. Miközben szürcsöltem a limonádém és kérdezgettem, majd utána, amikor a kivilágított utcákon sétáltunk, Réka teljesen feloldódott. Elkezdett mesélni a régi ifis évekről is. Olyan dolgokat idézett fel, amelyeket én már réges-rég elfelejtettem! Néztem őt, és azon gondolkodtam: „Te jó ég, én ezt mondtam, ezt csináltuk együtt? Erre emlékszik?”
Előkerültek a régi nevetések, az a kamaszos hév, amivel annak idején kerestük az utat. Kiderült, hogy azok az alkalmak, amiket én talán néha csak egynek könyveltem el a sok közül, neki sokat jelentettek, talán még iránytűként is szolgáltak a legnehezebb napokon is. A szavak, amiket egy átlagos, talán unalmas napon vetettem el, beépültek a felnőtt életébe, és megtartották őt, amikor a házassága romba dőlt, vagy amikor az édesanyját gyászolta.
Lelkészként – és egyáltalán, pedagógusként vagy emberként – szerintem ez a létező legnagyobb kitüntetés. Nem a hivatalos dicséretek, a presbitériumi vagy valamilyen testületi elismerés. Hanem az, amikor egy volt tanítványod évek múltán, a világ másik felén megölel, és nemcsak hogy boldogan mutatja meg az új, sikeres életét, de számon tartja a tőled kapott útravalót is. Amikor megláthatod, hogy a „magból” fa lett, ami bírja a vihart, és most már gyönyörű virágokat – meg festményeket – hoz.
Barcelona csodálatos város. A Sagrada Família kívülről monumentális, a belseje álomszerű, a Güell park mesébe illő, a tengerpart pedig lenyűgöző. De nekem, az összes világhírű látnivaló mellett, ez a szombat esti találkozás és a séta volt az idei nyaralásunk fénypontja. Mert a Gaudi-épületek zseniálisak ugyan, de semmi sem fogható ahhoz az élő templomhoz, amit egy emberi lélekben láthatok felépülni, különösen is akkor, ha egy kicsit én is segítettem hordani a téglákat.
Köszönöm a találkozást, a beszélgetést, Réka! Büszke vagyok rád. És köszönöm a fentről jövő visszajelzést is, hogy ismét megbizonyosodhattam, hogy igaz Isten igéje, az is, hogy „fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban” (I Kor 15: 58) Kellett ez az én lelkemnek.
