Az ember sok mindenre képes, ha nincs más választása. Kibírja a nélkülözést, alkalmazkodik a háborúhoz, megtanul együtt élni betegséggel, megváltozott körülményekkel. Ha azonban önként kellene lemondania valamiről, mert az értelem, a józanság vagy a felelősség ezt kívánja, akkor hirtelen kiderül, milyen nehéz teremtmény is az ember.
A klímaváltozás következményeit már érezzük a kiszáradó kertekben, az eltűnő patakokban, folyókban, a víz- és áramkorlátozásban, az elviselhetetlenné váló hőségben. Már nem az unokáink jövőjéről beszélünk, hanem a saját jelenünkről. Mégis, miközben egyre többen mondják, hogy valamin változtatni kellene, az életmódunkban nem történik említésre méltó változás. Aggódunk a felmelegedés miatt, de nem akarunk kevesebbet fogyasztani, ritkábban utazni, kevesebb energiát használni, vagy lemondani arról a kényelemről, amelyet lassan alapvető emberi jognak tekintünk.
Nyáron, a hőségben mindenki a klímáról beszél. Híradók, közösségi oldalak, politikusok, szakértők és lelkes-lelketlen amatőrök magyarázzák, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk, és valamit tenni kellene. Ám hamarosan megérkezik az ősz, lehűl a levegő, néhány esős nap is lesz, amit újra rossz időnek fogunk hívni, és a téma lassan eltűnik. Ami júniusban és augusztusban az emberiség egyik legsúlyosabb válságának látszott, októberben ismét olyan kérdéssé válik, amellyel majd foglalkoznak a tudósok, a kormányok, az Európai Unió, az ENSZ, az IPCC, vagy általában azok a bizonyos mások.
Az ember rendszerint nem akkor változik meg, amikor felismeri, hogy változnia kellene, hanem akkor, amikor a régi élet már nem folytatható tovább. Pontosan tudjuk, hogy a zsíros és cukros ételek, a dohányzás és a mozgásszegény életmód betegségekhez vezetnek. Nem titkos tudásról van szó, amelyhez csak az orvosok férnek hozzá, mindenki hallotta már százszor. Az ember mégis képes úgy megenni a sokadik szelet süteményt, hogy közben elmagyarázza, mennyire egészségtelen, és képes a fotelben ülve hosszasan beszélni a rendszeres mozgás fontosságáról. Az alkohol pusztít – erre igyunk! A tudás és a cselekvés között olyan szakadék tátong, amelyet az érvek önmagukban ritkán hidalnak át. Sokszor csak az első szívinfarktus képes arra, amire az orvos, a család, a józan ész és a lelkiismeret évekig nem volt képes: megváltoztatni az életet.
A klímaváltozással ugyanígy viselkedünk. Tudjuk, hogy a gazdaság nem növekedhet örökké, és a természeti erőforrások, a termőföld, a tiszta víz végesek. Tudjuk, hogy nem lehet minden évben több árut gyártani, több energiát felhasználni, több csomagot megrendelni, többet repülni, többet autózni, és közben abban reménykedni, hogy a következmények majd valamilyen technológiai csoda révén eltűnnek. Tudjuk, de nem változtatunk, mert az ember végső soron halálosan lusta lény.
Miközben mindenki a fenntarthatóságról beszél, a gazdaság továbbra is csak akkor tekinti sikeresnek az évet, ha többet termeltünk, többet vásároltunk, mint az előzőben. Különös helyzet ez. Ugyanaz a világ próbálja megoldani a klímaválságot, amely a folyamatos növekedést saját fennmaradása feltételének tekinti. Egyszerre akarjuk megóvni a Földet és megőrizni a fogyasztás minden eddigi formáját. Zöldebbé szeretnénk tenni az életünket anélkül, hogy kisebbé tennénk az ökológiai lábnyomunkat. A rendszer pedig készségesen legyártja számunkra a zöld lelkiismeretet is, hogy ugyanúgy élhessünk tovább, csak közben erkölcsösebbnek érezzük magunkat.
Ebben a helyzetben az emberi lustaságot nem lehet pusztán úgy érteni, mint a munkától való húzódozást. A lustaság teológiai értelemben sokkal mélyebb valóság. A keresztény hagyomány az akédia fogalmával írta le azt a lelkiállapotot, amelyben az ember felismeri a jót, de nem akarja vállalni azt az utat, amely a jóhoz vezet. Az akédia, „a dél ördöge” nem feltétlenül tétlen. Lehet kifejezetten elfoglalt, szervezhet programokat, tarthat konferenciákat, készíthet cselekvési terveket, miközben gondosan ügyel arra, hogy valódi változás ne történjen. Nem mondja azt, hogy a jó fölösleges, csupán azt mondja, hogy most még nem alkalmas az idő. Majd később, majd ha kedvezőbbek lesznek a körülmények, majd ha mások is elkezdik, majd ha a gazdaság megengedi, majd ha már valóban elkerülhetetlen lesz.
A lustaság ritkán mond nemet, inkább azt, amit régóta ismerünk: „ej, ráérünk arra még”. A nyílt elutasítás legalább őszinte, a halogatás azonban úgy őrzi meg a régi életet, hogy közben erkölcsös embernek látszhatunk. Nem tagadjuk a klímaváltozást, csak éppen nem teszünk ellene olyasmit, ami fájna. Elismerjük a felelősségünket, de mindig találunk nálunk nagyobb szennyezőt. Előbb változtassanak a gyárak, a nagyvállalatok, a kormányok, Amerika, Kína, a gazdagok, a szomszédok és általában mindenki más. Mindenki a másikra vár, a folyamat pedig halad tovább.
Jakab levele meglepően világosan fogalmaz: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” A Biblia szerint a bűn nemcsak rossz cselekedet lehet, hanem elmaradt jó is. Ez azért különösen kellemetlen, mert a mulasztás nem látványos. Nem robban, nem hagy maga után romokat, és még a társadalmi megbecsülésünket sem veszélyezteti. Aki nem tesz semmit, az kívülről könnyen ártatlannak látszik, pedig bizonyos helyzetekben a tétlenség válik romboló erővé.
Jézus példázataiban újra és újra megjelenik ez a bűn. A tálentumát elásó szolga nem lopta el ura vagyonát, nem herdálta el, és nem használta gonosz célra, hanem egyszerűen változatlanul megőrizte. Éppen ez lett a bűne. Az utolsó ítélet képe pedig nem olyan embereket állít elénk, akik látványos gaztetteket követtek el, hanem olyanokat, akik nem adtak enni az éhezőnek, nem adtak inni a szomjazónak, nem fogadták be a jövevényt, és nem látogatták meg a beteget. Nem üldözték Krisztust, csak nem tettek érte semmit.
A klímaválság is nagyrészt a mulasztások története. Nem azért jutottunk idáig, mert egyszer egy titkos csoport összeült, és elhatározta, hogy jól tönkreteszi a világot. Mindenki csak folytatta azt, amit addig tett. A vállalat tovább növelte a termelést, mert ezt várták a tulajdonosok. A politikus nem hozott népszerűtlen intézkedést, mert meg akarta nyerni a következő választást. A vásárló megvette az újabb tárgyat, mert megengedhette magának. Az utazó felszállt a repülőre, mert olcsó volt a jegy. Senki nem akart katasztrófát, mindenki csak a saját életét akarta egy kicsit kényelmesebbé tenni, és a sok apró, önmagában jelentéktelennek látszó döntés végül olyan erővé állt össze, amely megváltoztatja a bolygó éghajlatát.
Igazságtalan volna az egész felelősséget az egyes emberre hárítani. A klímaválságot nem fogja megoldani néhány vászontáska, energiatakarékos izzó vagy szelektíven gyűjtött hulladék. Gazdasági rendszereket, közlekedést, energiatermelést, mezőgazdaságot és politikai döntéshozatalt kell átalakítani. Csakhogy a rendszerek nem valamilyen tőlünk független, idegen valóságként léteznek. Mi működtetjük, mi tartjuk fenn, és mi követeljük tőlük azt a kényelmet, amelyhez hozzászoktunk. Könnyű a nagyvállalatokat hibáztatni, miközben örömmel vásároljuk meg a termékeiket, és könnyű a politikusokat gyávasággal vádolni, miközben mi magunk sem szavaznánk olyan programra, amely valódi lemondást kérne tőlünk.
A Biblia bűnről szóló tanítása éppen ezt az önfelmentést bontja le. A bűn nem mindig tudatlanság, tévedés vagy rossz információ következménye. Sokszor nagyon is jól tudjuk, mit kellene tennünk, de tudásunk nem válik engedelmességgé. Az értelem felismeri a jót, az akarat azonban ragaszkodik a megszokotthoz, mert a bűn legmélyebb formája nem feltétlenül a látványos lázadás, hanem az önmaga körül forgó ember állapota. Az ember mindent a saját kényelme, biztonsága, érdeke és pillanatnyi jóléte felől mérlegel, ezért még a teremtett világ pusztulását is elvont problémának tekinti, amíg az nem zavarja közvetlenül a mindennapjait.
Ebből csak a megtérés húzhat ki. A megtérés irányváltás, amelynek következménye van arra nézve is, hogyan bánunk a testünkkel, a pénzünkkel, az időnkkel, a javainkkal és a ránk bízott világgal. Nem lehet hitelesen hálát adni a teremtett világért, miközben életformánkkal hozzájárulunk annak pusztulásához. Nem lehet Istentől esőért imádkozni, és közben úgy élni, mintha a víz kimeríthetetlen volna. Nem lehet a teremtés védelméről papolni, miközben sem közösségi, sem személyes szinten nem vagyunk hajlandók semmiről lemondani.
A kereszténység tudja, hogy a mértéktelen ember végül elpusztítja önmagát. A böjt, a mértékletesség, szombat, a lemondás és az önfegyelem az emberi szabadság jelei. Aki nem tud lemondani semmiről, az valójában nem szabad, hanem saját vágyainak, kényelmének és fogyasztási szokásainak foglya. A mai ember azt hiszi, akkor szabad, ha bármit megtehet, amit megengedhet magának, pedig a valódi szabadság ott kezdődik, ahol az ember képes volna valamire, mégsem teszi meg, mert felismeri, hogy azzal másoknak, a jövő nemzedékeknek vagy a teremtett világnak ártana.
Az emberiség végül változtatni fog, mert a valóság előbb-utóbb kikényszeríti a változást. A kérdés csak az, mekkora árat kell fizetnünk. Az első szívinfarktus után is lehet diétázni és mozogni, de jobb lett volna korábban elkezdeni. A kiszáradó kutak, az összeomló mezőgazdasági rendszerek, az elviselhetetlen városok és a tömeges elvándorlás idején is lehet majd alkalmazkodni, de akkor a változás már nem erkölcsi döntés, hanem túlélési kényszer lesz.
A bölcs ember nem azért változtat, mert már nincs más lehetősége, hanem azért, mert még van. Vajon képesek vagyunk-e még időben engedelmeskedni annak, amit már megértettünk, vagy megvárjuk, amíg a hőség, a szárazság, a hiány és a veszteség elveszi tőlünk az önkéntes megtérés lehetőségét, és már csak a kényszerek maradnak?
A kép idősebb Pieter Bruegel: A dínomdánom országa – The Land of Cockaigne (1567) című festménye
