Ez egy olyan történet, amire ha nem is büszke az ember, mégse szeretné, ha magával ragadná a feledés.
Utolsó idős volt már a nyár, pont, mint most. A somogyi vakációnk maradék napjait töltöttük Mamánál. Barnák voltunk, tele kék-zöld foltokkal és szőkés tincseket festett a hajunkba a napsütés. Kalandok keszekusza sokasága volt mögöttünk és lassan fogyni kezdtek az ötleteink. A homokbányát addigra meguntuk egy kicsit, meg az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy meg lettünk fenyegetve a csősz által, hogy amennyiben még egyszer rajtakap minket, hogy a tetejéről leugrálunk, azon nyomban szól a Mamának és akkor aztán megnézhetjük magunkat. Valószínűleg nem tudtuk volna megmondani, hogy pontosan milyen eshetőségtől tartunk, de inkább nem akartuk megnézni magunkat. Esténként a halastónál múlattuk az időt, de ott is kezdtek szűkülni a lehetőségeink, mert már a tó összes békája felismerte a lépteink hangját és sietve bújt el a nád között, ahogy közeledtünk. A nyár során a Nagyerdőt is többször megjártuk már kedvenc vadászunkkal, akire nyugodtan rá lehetett minket bízni, mert ha motorra ült valamelyikünkkel, sose ivott rövidet.
De valójában az idő múlása nyomasztott minket. Drága unokaöcsém volt a legnyughatatlanabb. Mintha érezte volna, hogy kevés ideje lesz a dolgok rendes kipróbálásához. Aztán jöttem én a rosszasági besorolásban, majd engem követett az öcsém, aki pár év elteltével persze messze lekörözött. Unokanővérünk volt talán közülünk az egyetlen, akiben már kezdtek megjelenni olyan tulajdonságok, mint felelősség, lelkiismeretesség és hasonlók.
Volt nekik egy nyaralójuk Fonyódon. Azt találtuk ki, hogy kikunyeráljuk, hadd menjünk oda néhány napra. Nem is kellett nagyon kunyerálnunk, de a lelkünkre kötötték a szülei, hogy Mamától elkéretőzzünk ám. Mindannyian éreztük, hogy ez lesz a nehezebb része a dolognak. Mama, ahogyan azt előre gondoltuk is, kategorikusan elutasította a kérésünket. Pár nap és itt lesznek apáitok, mit mondok, hol vagytok!? És mégis miből? És az utat se tudjátok! Nem szóltunk vissza, csak csendben összepakoltunk pár ruhát és mondtuk, hogy ma az unokanővérünknél alszunk, ha nem baj. Bánom is én, – mondta Mama sértődötten és fogalma se volt, hogy mire készülünk. Vittük a batyut és a jó hírt, hogy persze, mehetünk, csak vigyázzunk magunkra. Öcsém, az akkurátus, a maga nyolc évével azért rendezni akarta a dolgot, nehogy Mama feleslegesen aggódjon hollétünk felől, és üzenetet hagyott Mamának, egy használt borítékra írva: „elvagyunk szökvel”. Mi még aznap elvonatoztunk Fonyódra, Mama az üzenetet csak másnap találta meg, de akkor mi már önfeledten pancsoltunk a Balatonban.
A nénje csak két nap múlva jött értünk, de jó is volt, hogy jött, mert addigra már csaknem teljesen üres volt a zsebünk, és csak sóvárogva szagoltuk a főtt kukorica édes illatát, amit az árus húzott maga után, ahogy végighajtott a strandon.
Nénje azt tanácsolta, hogy előbb hozzájuk menjünk majd haza, ő süt képviselő fánkot, és majd azzal menjünk csak haza Mamához. Miután jól belaktunk, vittük a selyempapírba csomagolt, jókora tányér képviselőfánkot. Vittük félve, ünnepélyesen. A kapu jellegzetes csikordulását hallva Mama az előszobába perdült, karja fellendült a levegőbe, és az arcán a vártnál sokkal nagyobb harag volt, mint amire a Balaton békességes hullámai után számítottunk. „El vagyunk szökve?!” – kiabálta felénk. – „Na, most aztán megnézhetitek magatokat!” Ez annyira félelmetesen hangzott, hogy sebtiben leraktuk a küszöbre a tál képviselőfánkot és futóra, kimenekültünk az utcára. A templomnál jártunk, amikor csattanásra lettünk figyelmesek: a tányér repült utánunk a tartalmával együtt. Csak álltunk ott, és teljesen reménytelenül küzdöttünk a feltörő nevetéssel, mígnem hirtelen tényleg vészterhessé vált a helyzet, már amennyiben lehetett ennél vészterhesebb. Unokaöcsém édesapja állt meg autóval a ház előtt. Kiszállt és a szanaszét repült képviselőfánkokat kezdte felszedegetni a földről. Mama az ablakban könyökölt. Elejthette valaki, – mondta egykedvűen. -Pedig milyen szépek. Hát én felszedem őket, – mondta a nagybátyám, majd feltette a mindent eldöntő kérdést. -Gyerekek? Jók voltak? Hol vannak?
Mama addigra észrevett minket, ahogy a templom fái között lapulunk. – Jók voltak, persze, a kis drágák. Itt vannak valahol, gyünnek mingyá’.
És mentünk. Hálásan állva a Mama szeméből felénk cikázó villámokat.
