Istenről olykor túl sokat tudunk. Tudjuk, kit szeret és kit nem, melyik politikai oldalon áll, milyen zenét hallgatna, hogyan öltözködne, mit gondol a világról, és azt is, hogy egy járvánnyal, természeti csapással, betegséggel vagy választási eredménnyel pontosan mit akart üzenni. A hívő ember néha olyan magabiztosan beszél Isten szándékairól, mintha az Úr a reggeli kávé mellett személyesen ismertette volna vele az aznapi terveit. Megtanultunk néhány teológiai fogalmat, elolvastunk néhány könyvet, fejből tudunk néhány igeverset, és ettől könnyen az az érzésünk támad, hogy nemcsak beszélni tudunk Istenről, hanem azt is tudjuk, hogy kivel mi a pontos szándéka.
A negatív teológia éppen ezt a magabiztosságot próbálja lehűteni. A kifejezés első hallásra félreérthető. Nem Isten tagadását jelenti, és nem is valami savanyú, cinikus-pesszimista teológiát. Görög eredetű szóval apofatikus teológiának nevezik: olyan istenismeretnek, amely elsősorban nem azt mondja meg, hogy Isten milyen, hanem azt, hogy milyen nem lehet. A pozitív, vagyis katafatikus teológia állításokat tesz: Isten jó, igazságos, szerető, bölcs és hatalmas. A negatív teológia pedig azonnal kiegészítésként hozzáteszi: igen, de nem úgy jó, ahogyan mi jónak nevezünk egy embert; nem úgy igazságos, mint egy bíró; nem úgy szeret, ahogyan mi szeretünk, és hatalma sem az emberi hatalom végtelenre nagyított változata.
Ez nem szőrszálhasogatás. Amikor azt mondjuk, hogy Isten jó, óhatatlanul a jóságról alkotott saját, ideális, de emberi fogalmunkat vetítjük rá. Amikor Atyának nevezzük, emberi apák képe jelenik meg előttünk. Amikor királynak mondjuk, földi uralkodók mintája alapján gondolunk rá. A bibliai képek igazak, de nem tökéletes fogalmi pontossággal definiálják Istent. Mutatnak valamit belőle, de nem a teljességét adják vissza. Nem is lehetséges ez, hiszen a véges emberi értelem nem képes befogadni a végtelen Istent. Ezt nevezi a teológia Isten inkomprehenzibilitásának, felfoghatatlanságának. Nem azt jelenti, hogy semmit sem tudhatunk róla, hanem azt, hogy bármit tudunk is, tudásunk soha nem teljes, és soha nem válik birtoklássá.
Ennek a gondolatnak mély bibliai gyökerei vannak. Mózes szeretné látni Istent, de csak úgy találkozhat vele, hogy az Úr elrejti őt a kőszikla hasadékában. A Sínai-hegyen Isten sötét felhőben közeledik. Salamon a templomszenteléskor kimondja, hogy még az egek egei sem fogadhatják be Istent, nemhogy az ember által épített ház. Jób könyvében hosszú fejezeteken át vitatkoznak az emberek Istenről, majd amikor végre maga Isten szólal meg, nem ad könnyen megjegyezhető választ, hanem kérdéseivel szétfeszíti az emberi gondolkodás szűk kereteit. Az Újszövetség pedig arról beszél, hogy Isten hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat.
A negatív teológia történetének egyik legfontosabb alakja a 4. századi Nüsszai Gergely volt. Mózes történetét úgy értelmezte, hogy az istenismeret útja különös módon nem a homályból vezet az egyre nagyobb világosság felé, hanem a világosságból a felhőn át az isteni sötétségbe. Minél közelebb kerül az ember Istenhez, annál világosabban látja, hogy Isten meghalad minden emberi ismeretet. Nem azért lesz sötét, mert Isten nincs jelen, hanem azért, mert olyan fényességben van jelen, amelyet a szemünk már nem képes befogadni.
A gondolatot az 5–6. század fordulóján élő, Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész (no ezt most próbálja meg mindenki hangosan, egy nekifutással kiolvasni 🙂 néven ismert szerző dolgozta ki rendszeresen. Szerinte először állításokat teszünk Istenről, majd ezeket megtisztítjuk a tagadás által, végül pedig felismerjük, hogy Isten még állításainkon és tagadásainkon is túl van. Nem egyszerűen azt mondjuk, hogy Isten világosság, majd azt, hogy nem világosság. Inkább azt ismerjük fel, hogy Isten nem olyan világosság, amely szembeállítható a sötétséggel. A teológia célja ezért nem Isten kategóriákba történő besorolása, hanem a dicséret, az imádság és végül a hallgatás. Pszeudo-Dionüsziosz gondolkodása mélyen meghatározta a keleti kereszténységet, de hatott Aquinói Tamásra, Eckhartra, és más misztikusokra is.
A protestantizmusban a negatív teológia nem tűnt el teljesen, de nem vált olyan hangsúlyos lelkiségi úttá, mint a keleti kereszténységben vagy a középkori misztikában. A reformáció érthető módon bizalmatlan volt minden olyan módszerrel szemben, amely a Szentírás és Krisztus megkerülésével akart eljutni Istenhez. A protestáns ember a mai napig szereti inkább hallgatni az értelemre ható igét, mintsem csendben elmerülni az isteni ismeretlenségben. Luther mégis beszélt a Deus absconditusról, a rejtőzködő Istenről, akinek titkos akaratát nem kutathatjuk, hanem ahhoz az Istenhez kell menekülnünk, aki Krisztusban megmutatta magát. Kálvin pedig újra és újra hangsúlyozta, hogy Isten lényege felfoghatatlan, és amikor hozzánk beszél, alkalmazkodik gyermeki értelmünkhöz. Barth teológiájában szintén erősen jelen van az ember és Isten közötti végtelen különbség, bár ő a negatív teológia önálló misztikus útját elutasította, mert Isten csak önkijelentése, Jézus Krisztus által ismerhető meg.
Nem igaz tehát, hogy a protestantizmusnak egyáltalán nincs negatív teológiája. Inkább azt mondhatjuk, hogy nincs hozzá megfelelően kiművelt nyelvünk és kifinomult gyakorlatunk. Sokkal jobban tudunk beszélni Istenről, mint hallgatni előtte. Vannak hitvallásaink, dogmatikánk, kátéink és nagyívű prédikációink, amelyekre szükségünk is van. Csakhogy a pontos fogalmak könnyen azt az illúziót keltik, hogy ami nevet kapott, azt már birtokba is vettük. Mintha Isten beleférne a templomba, a Bibliába, vagy a vasárnapi prédikációba, és a Szentháromság titka megoldódna attól, hogy sikeresen levizsgáztunk dogmatikából.
A teológia célja nem lehet az Isten fogalmaink által történő bekerítése, hanem annak alázatos végiggondolása, amit ő megengedett megismernünk önmagából. Isten valóban kijelentette magát. Krisztus nélkül a negatív teológia néma ködbe veszne. Ám Krisztusban sem egy kezelhető istendefiníciót kaptunk, hanem az élő Istennel találkozunk. Megismerhetjük őt, de soha nem teljesen és tökéletesen. Rábízhatjuk magunkat, miközben nem tudjuk megfejteni minden döntését. A hit nem attól hit, hogy mindenre van válaszunk, hanem attól, hogy akkor is kapaszkodunk Istenbe, amikor már nincsenek válaszaink.
Különösen nagy szükség van erre az alázatra ott, ahol szenvedésről, betegségről, halálról vagy történelmi tragédiákról beszélünk. Ilyenkor pillanatok alatt előkerülnek a kész magyarázatok: Isten ezt azért engedte, ezért ezt várja tőled; azzal pedig ezt akarta üzenni, hogy…, amaz pedig bizonyára büntetés volt. A negatív teológia nem oldja meg a szenvedés problémáját, de legalább megakadályozhatja, hogy saját feltételezéseinket, olvasatainkat Isten szavaként adjuk tovább. Néha a leghitelesebb teológiai mondat ennyi: nem tudom. És utána még hozzátehetjük: de azt viszont hiszem, hogy Isten nem kegyetlen, nem közömbös, nem a fájdalmunkban gyönyörködő zsarnok, mert Krisztus keresztjén maga lépett be az emberi szenvedésbe.
A negatív teológia nem kevesebbet akar mondani Istenről, hanem igazabban akar beszélni róla. Arra figyelmeztet, hogy Isten nem a gondolkodási rendszerünk foglya, és nem saját személyiségünk végtelenre nagyított változata. Isten neve nem lehet egy olyan megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alap, mellyel akaratunkat másokra kényszeríthetnénk. Amikor kimondjuk, hogy „Isten nem ilyen”, egy-egy hamis istenképet bontunk le. Közelebb is kerülünk hozzá – nem azért, mert végre megértettük, hanem mert végre felhagytunk azzal, hogy be akarjuk szorítani a fejünkbe. Nem kell mindent érteni!
A teológia legmélyebb pontján ezért nem a mindentudás áll, hanem a meghajlás. Beszélünk, mert Isten megszólított bennünket. Aztán elhallgatunk, mert ő mégis Isten.
Ady Endre: Álmom: az Isten
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
A kép Kazimir Malevics: Fekete négyzet (1915) – Antal Kinga ajánlása
