A tegnapelőtt nyilvánosságra hozott akták, amelyek az egykori beszervezett besúgók személyét és tevékenységét tárják fel, alaposan felkavarták a közbeszédet. Mindenki kutat, kérdez vagy találgat. Vajon kik voltak a felmenőink, a szomszédaink, a településünk vagy éppen a gyülekezetünk tagjai között, akik valamilyen módon együttműködtek az egykori rendszerrel?
Nem tehetem meg, hogy ne beszéljek erről, hiszen egész társadalmunkat érintő kérdésről van szó. Azon túl, hogy egyetértünk-e az ilyen mértékű nyilvánossággal, számomra van egy ennél fontosabb kérdés: mi történik az igazság feltárása után? Mire jó tudni az igazságot, ha nem tudunk mit kezdeni vele? Ha a múltból előkerülő információk ellenőrzés és értelmezés nélkül, a bosszúvágy és a káröröm táplálékává válnak, akkor könnyen olyan sebeket téphetünk fel, amelyek gyógyítására még csak kísérletet sem teszünk.
Tegyük fel, hogy valóban igaz: valakit beszerveztek, jelentett, vagy más módon kiszolgálta fogvatartóit. Haragudnom kellene? Nyilvánosan meg kellene szégyenítenem a településem lakóit, a gyülekezetem tagjait? Elég volna annyit mondanom: „Tudom ám, mit tettél!”? Ez a mondat egy horrorfilm címét idézi, és valóban horrorrá válhat az igazság ismerete, ha nincs mellette együttérzés, méltányosság és a megbékélés szándéka.
Dél-Afrika példája sokat taníthat nekünk. Nelson Mandela, aki maga is huszonhét évet töltött börtönben, az apartheid bukása után támogatta az Igazság és Megbékélés Bizottságának létrehozását, amelynek vezetésére Desmond Tutu anglikán érseket kérték fel. A testület célja az elkövetett jogsértések feltárásán túl a társadalmi béke helyreállítása volt. Felismerték, hogy az igazság kimondása nélkül nincs valódi gyógyulás, de az igazság önmagában még nem teremt békességet.
Az igazságtalan helyzetek nem maradhatnak lepel alatt. Fontos a felelősség megállapítása és a jóvátétel is. Ezek azonban nem maradhatnak hangzatos, teátrálisan kimondott szavak. Oda kell tenni melléjük a megbékélés lehetőségét is. Mindazoknak, akiknek lehetőségük van a múlt feltárására, erkölcsi felelősségük, hogy teret adjanak az emberhez méltó párbeszédnek. Olyan fórumokat, közösségi alkalmakat, szakmai és lelki segítséget kínáló lehetőségeket kell létrehozni, ahol a düh, a szégyen, a harag és a fájdalom is meghallgatásra talál. Hazánkban kiváló pszichiáterek, pszichológusok és lelkészek vannak, akiknek bevonása elengedhetetlen az országunk lelkén esett sebek gyógyításában.
Tisztelettel és szeretettel kérem mindazon közösségeket, szervezeteket és gyülekezeteket, amelyeknek erre lehetőségük van, hogy szervezzenek olyan alkalmakat, ahol a nevek mellett megjelenhetnek az élettörténetek is. Ahol az események mögött megláthatjuk az embert, a döntései mögött a kiszolgáltatottságot, a félelmet, a kényszert, de a személyes felelősséget is.
Az igazságot ki kell mondani, de az emberi méltóságot akkor sem szabad elfelejtenünk, amikor a múlt legsötétebb fejezeteit olvassuk.
Az igazság mellé megbékélés is kell, különben a múlt feltárásával csupán újrateremtjük a múlt sebeit.
