A 20. században egy olyan teológiai irányzat indult útjára, amely azt mondja, hogy Isten nem egy távoli, mozdulatlan uralkodó, hanem élő kapcsolatban áll a teremtett világgal. Eddig még nem mondott újat, mert ezt vallja a mindenkori teológia. Azonban azt is mondja, hogy nem csak Isten van hatással a világra, hanem a világ is hatással van Istenre. Erről is lehet beszélgetnünk, mert mióta Isten ismeri az embert és kapcsolatba lépett vele, kész figyelni rá. Tudunk arról, hogy a Szentírásban is a büntetésre ítélt embert, várost, államot megkíméli, amikor az megtér, és teljesíti Isten akaratát.
Azt is mondja ez a teológia, hogy kölcsönös fejlődésen megy át Isten és a teremtett világa. Isten is tapasztal és ez alapján változtatja önmagát, szabályait, rendelkezéseit. Ha úgy tetszik, Isten maga is fejlődik. Mi még nem sokat foglalkoztunk ezzel, pedig most már nagyon oda kell erre figyelni.
Itt azonban már különbséget kell tenni Isten lényege és a róla alkotott képünk között. Mert az lehet, hogy mindig másképpen, és egyre jobban megismerjük Istent, és a róla alkotott képünk fejlődik, változik. De Isten lényege nem változik. Isten fejlődéséről írni nagyon merész, ha éppen nem istenkáromlás. Ismétlem, nem Isten megismerése nyomán létrejövő istenkép fejlődéséről beszélek. Isten lényegében mindörökké ugyanaz. Csak eddig bizonyos dolgait nem kötötte az orrunkra, nem jelentett ki, nem mutatta meg. Így ismerjük Őt szerető Atyaként, ítéletet hirdető Úrként, büntetést emberekre bocsátó hatalomként, vagy éppen a bűnöst megváltó entitásként. Azt kell mondanom, hogy bizonyos életszakaszainkban más és más formáját láthatjuk meg az örök lényegének.
Félelemmel és reszketéssel ismerjük meg benne az önálló, mindenható, cselekvő Urat, aki tudja mi a jó és mi a rossz. Rólunk is. Ugyanakkor mohón ragadjuk meg a nekünk nyújtott kezét, amikor a Megváltó Úr szabadságra, és békességre hív magához.
Isten maga is fejlődik, állítják az új teológia művelői. Mi még nem sokat foglalkoztunk ezzel, pedig most már nagyon oda kell erre figyelni. Mert ezzel az állítással szinte mindent meg lehet magyarázni, meg lehet keresztelni, keresztyénné lehet tenni, amit az ember a saját eszéből kitalál.
Most nagyon erős idézettel akarom erre felhívni a figyelmet: „… az Antikrisztusi gondolat, amely a bibliai – ószövetségi és újszövetségi – értelmezés szerint a történelmi tragédia végső aktusát jelenti, nem egyszerűen hitetlenség vagy a kereszténység tagadása, materializmus vagy valami ehhez hasonló, hanem vallási névbitorlás; Krisztus nevét az emberiség olyan erői sajátítják ki, amelyek lényegükben és valójukban idegenek és egyenesen ellenségesek Krisztussal és az Ő Lelkével szemben.” – Vlagyimir Szolovjov: Az Antikrisztus története
Mindenkinek megvan a maga kísértése amivel kísérthető, összezavarható, elbizonytalanítható, és végül, ha nem könyörül rajta Isten, akkor el is veszik, és elpusztítható.
Vlagyimir Szolovjov látnoki módon azt írja, hogy a jeruzsálemi egyetemes zsinaton az Antikrisztus személyre szabott, hatalmas kiváltságokkal próbálja megvásárolni a három nagy keresztény felekezet hűségét, pontosan azt ígérve mindegyiknek, ami a saját hagyományában a legkedvesebb.
A katolikusoknak a pápai trón és hatalom visszaállítását: „Keresztények! Hogyan is tehetnélek boldoggá titeket? Mit adjak nektek nem mint alattvalóimnak, hanem mint hittestvéreimnek, testvéreimnek? […] Mindenekelőtt és mindenekfelett – szólott a katolikusokhoz fordulva – bizonyára kedves számotokra a tekintély. Én pedig kijelentem nektek, hogy a mai naptól fogva visszaállítom a római püspök trónusát ősi dicsőségében és hatalmában.”
Az ortodoxoknak a szent hagyományok világszintű múzeumi és tudományos megőrzését:
„Kedves testvéreim! Tudom, hogy köztetek vannak olyanok, akiknek a kereszténységben mindenekfelett a szent hagyomány, a régi szimbólumok, a régi énekek és imák, az ikonok és az istentisztelet rendje a legdrágább. […] Én pedig kijelentem nektek, hogy a mai naptól fogva aláírom a dekrétumot, amely hatalmas összegeket utal ki a Keresztény Régiségek Világmúzeumának megalapítására dicső császárvárosunkban, Konstantinápolyban, hogy összegyűjtsük, tanulmányozzuk és megőrizzük a keleti egyház minden régi emlékét.”
A protestánsoknak pedig a Szentírás szabad kutatásának állami támogatását ígéri: „Tudom, hogy köztetek, keresztények, vannak olyanok is, akik a kereszténységben mindenekfelett a személyes meggyőződést az igazságról és a Szentírás szabad kutatását becsülik. […] Én pedig a mai naptól fogva megalapítom és milliárdos összeggel látom el a Szentírás Szabad Kutatásának Világintézetét minden lehetséges irányzat és módszer számára, minden segédtudományával együtt.”
Az Antikrisztus egyetlen feltétele az elismerése, amivel Krisztus helyére állítja önmagát.
„És íme, mindezekért a jótéteményekért csupán egyetlen dolgot kérek tőletek, mégpedig őszinte szívvel és tiszta lélekkel: ismerjetek el engem az egyetlen védelmezőtöknek és legfőbb vezetőteknek!”
Amikor Isten fejlődéséről írunk, mint Isten lényegének fejlődéséről, akkor a mi gondolkodásunkat, érzelmeinket, tehát a szubjektív egyén saját akaratát, annak érvényesülését szeretnénk úgy látni és láttatni, mint amit Isten a maga fejlődése közben elismert és elrendelt. Pedig csak Istenről alkotott képünket változtattuk meg a nekünk kedvező és tetszetős formára, amelyről nem állíthatjuk, hogy igaz. Mert ez akkor bálványkészítés.
Ott van ennek jelentősége, hogy pl. a mai nyugati világ új antropológiai képében már „társadalmi nem” létezik. Egyszerűsítve, senki nem meghatározott a biológiai nemét tekintve, hanem az, akinek érzi magát. Evangélikus testvéreink, akik a svéd evangélikus lelkésznő Keresztény és meleg című képregénykönyvét bemutatták a Fasorban, tulajdonképpen erre hivatkoznak, hogy Isten is fejlődik a korral. Ez alapján megváltoztatja törvényeit. Bármit bevehetünk Isten akaratának soraiba, amit csak szemünk szánk megkíván és meg akarunk cselekedni, mert hát Isten is egy folyamatban van és fejlődőképes. Ha teológiailag igazolható, akkor jogilag is szabad lépéseket tenni. Lehet olyan egyezményeket bevezetni, amely ellentmond nem csak a józan paraszti észnek, az évezredes kultúrának, de a keresztyén valós teológiának, Isten törvényeinek.
Eljutottunk oda, amit William Shakespeare Machbeth drámájában a vészbanyák dala fogalmaz meg: „Szép a rút és rút a szép, Sicc, mocsokba, ködbe szét.”
Nem kérdés, hogy Isten újból és újból változtathat a hozzánk való kapcsolatában. De lényegében soha nem változik. Mindig megismerhetjük Istent egy új nekünk kijelentett akaratáról. Jelen esetben, ha helyesen akarjuk érteni, akkor nem azt jelenti, hogy itt van az LMBTQ és GENDER kánaán, és ez Isten új emberképe, mert fejlődött. Sokkal inkább azt jelenti, amit Jézus mondott Pál apostolról: „Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (Apcsel 9, 16) A jövő – a jelenbeli világi folyamatokat nézve, és látva az egyházi asszisztálást is – a Krisztushoz hűséges egyház és annak tagjai számára a páli sors. Nem kívánom, és fogalmam sincs, hogy lehet ezt átélni. „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” Jelenések 2, 10
