Bár a járvány még nagyon erősen jelen van, és roppant elővigyázatosságot követel, mégis – ahogy a védőoltás beadása zajlik, halad, – lassan nyílni kezdenek a bezárt ajtók. Megérkezett egyházunk vezetésének kérése, ajánlása is: nyissuk meg a templomajtókat a vasárnapi istentiszteleteken való személyes részvétel számára. Nagy körültekintéssel és az előírásokat betartva, óvatosan ugyan, de újra nyilvános alkalmakat tarthatunk. Az elsőt éppen anyák napján!
Bevallom, öröm és aggodalom is van bennem. Öröm afelett, hogy újra együtt lehetünk, egymás szemébe nézhetünk, szót válthatunk, hogy láthatom a könnyű léptekkel vagy lassan csoszogva érkezéseket, a délceg vagy hajlott hátakat, hallhatom a maszk alól is fényesen kicsengő vagy gondtól fakult hangokat. Jó lesz együtt figyelni igére, fejet hajtani imádságra, és engedni, hogy az Úri Imádságban kimondott szavaink összefonódjanak, együtt énekelni – ha most kevesebbet is.
Nagyon remélem, hogy tudunk elég elővigyázatosak lenni, és nem lesz baj. A templom elég nagy. De vajon jönnek-e majd? Visszatalál-e majd a gyülekezet templomos közösségének minden tagja az Úr házába, amikor már biztonsággal lehet jönni? Vagy lesznek, akikben az elmúlt esztendő folyamán meggyengült az ittlét vágya, beleszoktak az online „részvételbe”, vagy akár akikben megrendült a hit ezekben a nehéz időkben? A „szentek közösségét”, amit hiszünk és vallunk – meg tudjuk-e élni újra mind?
Persze, tudjuk, ez a közösség: az Egyház szinte felfoghatatlanul tágas fogalom. Krisztus Urunknak – az Ő Igéje és Szentlelke által – a világ kezdetétől annak végéig, a teljes emberiségből összehívott, elhívott hatalmas gyülekezete ez. Időben több ezer év, térben sok ezer kilométer választ el minket, nem tudunk fizikailag mind együtt lenni, de mégis összetartozunk. Valóságos ez az összetartozás és közösség őseinkkel, hiteleinkkel és a jövő nemzedék Krisztus-hívőivel, bármely népből valók is vagyunk.
Krisztushoz tartoznak a Lélek által Őt látó, Róla jövendölő, Benne remélő ószövetségi próféták, az őskeresztények, az ókori atyák, a középkor hitharcosai, a közelmúlt közel-keleti vértanúi, felekezeteken átívelően azóta is mindenki, aki Őt hiszi és vallja az Istenhez egyetlen Útnak, az Igazságnak és az Életnek. Mi vagyunk Krisztus teste – minden gyarlóságunk ellenére.
Ez a közösség az, amelynek a világ világosságává kell lennie minden időben, nem saját érdemeiben, hanem a Megváltóról szóló bizonyságtételben. És puszta léte már bizonyságtétel Isten könyörülő irgalmáról és bűn feletti hatalmáról. Esendő, mint minden emberi, de létét nem a nemlétező tökéletessége legitimálja és táplálja, hanem az Úr Jézus akarata. Ezt hisszük, mikor valljuk és hisszük az egyetemes anyaszentegyházat.
Amely így nemcsak tárgya, de tere és otthona is a hitnek. Az egyes ember hitét, amely valóban személyes döntés és személyes istenkapcsolat, ez a közösség tartja életlüktetésben, veszi körül oltalmával, szolgálja és hordozza. Nem eszményíthetjük, de nem is vethetjük meg. Egymásnak tagjai vagyunk, de ez nem a mi választásunk és döntésünk, hanem a minket magának kiválasztó Úré. Ahogy a családban is, a testvéreinket nem mi választjuk – mint a barátainkat –, hanem kapjuk. Így együtt vagyunk Krisztus menyasszonya, vagyis az a közösség, amely a Megváltóhoz tartozik és Őt hirdeti, Róla énekel szerelmesen, és Őt várja vissza.
De ez nem egy elvont, teoretikus közösség, hanem olyan, amely a történelem és a földgolyó konkrét pontjain összeér a valósággal. Mely bár időben és térben egyetemes, mégis gyülekezeteiben él. Hűs templomfalak közt vagy fűtött imaházakban, vasárnap reggel kilenctől vagy délután négytől, vagy bármikor, de találkozik, együtt van, hirdettetik Isten Igéje, kiszolgáltatnak a sákramentumok, szeretetben hordozzák egymást.
S bár megértem, ha még lesznek, akik óvatosságból, egészségügyi okokból nem fognak tudni eljönni közénk, de remélem, hogy minél többen megérzik és megértik majd az idei anyák napján, hogy ez az édes-anya-szent-egyház a kitáruló templomajtókkal magába ölelő karjait tárja felénk, és hív. Hív a szenteknek már e földön megélhető közösségébe, Krisztus Urunkkal való közösségbe, jelenléttel való bizonyságtételre, hit-őseinkkel és világszerte élő testvéreinkkel osztozott lelki otthonba. Gyógyulásra, látásra, engesztelődésre, tisztulásra, erősödésre.
