Egy egyévessel kommunikálni nagyon kihívásos tud lenni. Néha vicces, néha kétségbeejtő, de felettébb tanulságosan mutatja, hogyan áll össze a logikus gondolkodás és hogyan formálódik lassan hangokká.
Egyszer Sebi áfonya joghurtot kapott, és az áfonya szó meg a poháron vigyorgó lila bogyó nagyon tetszettek neki, bár önerőből még csak az első hang volt meg belőle. Azóta már nem csak az áfonya, de a natúr joghurt, sőt minden, ami poharas – legyen túrókrém, vajkrém vagy más – az mind „Á”, még pontosabban „Ááá”. Ahogyan minden madár is kár-kár-kár, és minden innivaló „ká”, azaz kávé, mert azt hurcolják a szülei le s fel izgalmas mintázatú bögrékben.
Hogy a vakond miért ásít mifelénk, na az már hosszabb történet. Az egyik könyvet nézegetve apa azt mondta: a vakond ásik. Igen, komoly nyelvtani bűn, tudom, de aki olvasott már történet nélküli könyvből kialvatlanul, ráadásul tizennyolcadszorra, és nem mondott badarságokat, az vesse rá az első követ. Szóval ásik. Mivel ezt a szót nem ismerte, de azt igen, hogy ásít, sőt még utánozni is tudja, azóta nálunk minden vakond ásít. Egyetlen fura hiba, és ez a verzió ragadt meg. Annak ellenére konzerválódott ez, hogy láttunk már kutyát is, ásót is ásni azóta, nem beszélve az ominózus markolóról.
A szentjánosbogárnál meg anya szemüvegét kell mutatni, mert a szárán van egy csillag, és hát a csillag is, a bogár is világít. Tegnap szegény negyedórát kurkászott táncolva, mire rájöttem, hogy Gryllus Vilmos képét látva próbálja elmondani, hogy nincs haja a bácsinak. Igen, komoly asszociációs játék egymással kommunikálni, de látható az öröm, amikor beletrafálok a pantomimjáték megfejtésébe. Még nehezebb ilyen eszközkészlettel meggyőzni az öntudatos egyévest, hogy ne azt akarja, amit éppen akar, mert veszélyes. Vagy hogy jöjjön már, mert sietnünk kell, vagy épp ne féljen az orvostól, mert az jót akar. Arról sem sikerült meggyőzni, hogy a világítótorony nem harangozik, de azt hiszem, ennek a kiigazításával később is ráérünk foglalkozni.
Ha ekkora a különbség ember és ember kifejezőképessége között, akiket mindössze néhány év választ el, mekkora szakadék lehet Isten és ember kommunikációja között? Tőle a megromlott emberi természet választ el, nem csupán pár év. A tökéletesség és a tökéletlenség beszélget. A véges és a végtelen. Vajon ő is virul rajta, amikor valami új dolgot tanulunk és mindenhova azt látjuk oda, akár arról van szó, akár nem? Amikor minden „Ááá”…?
A felmerülő miértjeinkkel kapcsolatban például hajlamosabbak vagyunk azt a mintát venni elő, amit Jézus a János evangéliumának kilencedik fejezete elején mond a szenvedéssel kapcsolatban. Ott van egy születése óta vak ember, és Jézus azt mondja, hogy nem az ő, vagy szülei vétke miatt van rajta ez a baj, hanem hogy Isten tettei nyilvánvalóvá legyenek rajta. És meggyógyítja. Ezt a történetet határozottan többet vesszük elő az életünk szenvedései felett gondolkodva, mint az ószövetség hamuba ülő bűnbánattartásait, amikor az emberek látták a kapcsolatot a bűneik és a világ sora között. Mennyiségében ez utóbbiból van több a Szentírásban. Mágikus primitív hit lett volna? Ott a csapás, a baj önvizsgálatot, megtérést hozott, ami gyümölcs. De inkább legyen „Ááá” – mutogatja a hűtőt Sebi, mikor olyan ennivalót kínálok, amivel bizalmatlan. Baj bennünket csak azért érhet, hogy Isten ismét, újra bizonyságot tegyen a szabadításunkról! Nem vétettünk se mi, sem a szüleink… Ez az étel tetszetősebb, ezt bármikor szívesen elfogyasztjuk.
Aztán van, hogy valami hasonlít valamire, mint az ásás meg az ásítás. Hasonlít, és ami ismerősebb, azt használom inkább. Mint ahogy hasonlít a vasárnap „semmi dolgot ne tégy azon” felhívása a pihenésre, a trendi énidőre, ha nem olvassuk odáig, hogy „megszenteld azt”. Mert pihenésbe belefér minden passzivitás, hogy egész nap pizsamában legyünk a tévé előtt. A megszentelés viszont lelki munka. Az Istennel való kapcsolat keresésére irányuló aktivitás, és hogy az ő szava el is érjen az életemben oda, ahova kell. Sőt akár önvizsgálat is: ki vagy mi az, akit, vagy amit a héten a munka sürgés-forgásában hanyagoltam, megbántottam, és most vasárnap, a megbékélés érdekében jó lenne felhívnom. Már csak hogy nyugodt szívvel imádkozhassam, hogy úgy bocsásd meg vétkeimet, ahogyan én is megbocsátok… Végre a hétből egy énközpontú nap! Krisztus vasárnapi feltámadása jól mutatja, hogy amikor Isten megpihent a teremtés után, akkor nem önmaga énidejét töltötte egy kádban illatgyertyákkal, hanem a kapcsolatot kereste velünk.
A fiam kapcsolatteremtési próbálkozásai emlékeztetnek a gyarlóságomra – hol vicces, hol bosszantóbb formában. Arra, hogy mennyire nincsenek szavaim, eszközkészletem az Istennel való párbeszédre. Mennyi ott részemről a félreértés és szelektív hallás. És épp ezért milyen csoda a prédikáció, vagy egy imádság. Vajon Isten is olyan jókat derül rajtunk, mint mi a gyerekeink sajátos kis észjárásán és kreatív megoldásain? Vajon kedves neki, ahogy próbáljuk tanulni az Ő világát, botladozó szavakkal, vagy akár azok nélkül? Érzi magát néha ugyanolyan tehetetlennek, mint én? Jövő héten újra orvosi időpont. Vajon Isten hogy tud rávenni arra, amit nem akarok? Taníts Atyám!
