Most, hogy már megkerülhetetlenül itt van az iszlám Európában, a kereszténységre is hihetetlen nyomás nehezedik, hogy engedjen már végre korábbi, merev, dogmatikus álláspontjából, s legyen nyitottabb és befogadóbb. Megjelent a liberális univerzalizmus teológiai igazolása iránti igény. Ez az univerzalizmus arra a feltételezésre épít, hogy az igazság nem megismerhető, ezért a különböző hiteket nem csak egyenrangúként kell elfogadni, hanem meg kell teremteni az elvi átjárhatóságot a különböző vallások között. E logika mentén születik a liberális univerzalista világkép, amely azt feltételezi, hogy ha minden hit lemond kizárólagos igazságigényéről, akkor a hitek és meggyőződések sokszínűségéből megnyílik az út az egységesülés, az egyetemes emberiség megszületése felé. Ebből a nézőpontból a vallási hátterű civilizációk immár úgy tűnnek fel, mint amelyek akadályai az egyetemes emberi öntudat kifejlődésének. Az ember úgy válik igazán emberré, úgy juthat el igazán önmagához, ha civilizációs hátterét meghaladva rádöbben arra, hogy amiben eddig hitt, az valójában csak egy provinciális képzet volt, amelynek az volt a szerepe, hogy embercsoportokat válasszon el egymástól. Kézenfekvő úgymond, hogy az egyetemes emberiség egysége csak akkor teremthető meg, ha a vallási hátterű civilizációk kilépnek bezártságukból, lemondanak önzésükről, s nem ringatják magukat többé olyan fals hitben, hogy amit eddig évezredeken keresztül képviseltek, továbbra is érvényes. A civilizációk megszűnésén keresztül vezet az út az emberiség hőn óhajtott lelki-szellemi egysége felé. Ezt könnyű belátni ugyebár, ha belátjuk, hogy az igazságnak senki sem lehet birtokában. Az igazság relatív. Kivéve természetesen azt a liberális, univerzálisnak gondolt igazságot, hogy az igazságnak senki sem lehet birtokában. Valamiképp ez a logikai ellentmondás a mai liberalizmusnak nem tűnik fel.
Nincs kétségem afelől, hogy ez az univerzalista világkép adta a vakmerőséget a keresztény hátterű Európa vezetőinek ahhoz, hogy muszlimok millióit engedjék be a kontinensbe. Nyilván tudták, hogy ezzel az iszlám társadalmi szintű jelenlétét alapozzák meg Európában, ám azt feltételezték, hogy az egyetemes emberiség eszméje, a liberális univerzalista világkép mind a kereszténységet, mind az iszlámot tanításaik revíziójára késztetik. Így született meg a „progresszív” keresztény teológia iránti politikai igény is, amelynek az lenne a feladata ugyebár, hogy hidat teremtsen az iszlám és a kereszténység között. S ez a hídépítés már nem pusztán a párbeszédre épül, hanem egy olyan történelmi kísérletre, amelynek mentén a különböző civilizációalkotó vallások meghaladják önmagukat, s feloldódnak az egyetemes emberiség egységének látomásában.
Csakhogy ez az elvárás egy alapvetően téves logikára épül, amely félreismeri, sőt nem is érti a vallás természetét. A vallás ugyanis nem véleményt mond, hanem a hit által elfogadott abszolút és kizárólagos igazságot fogalmazza meg. Isten fogalmától ugyanis idegen az esetlegesség. Amikor egy vallás azt állítja, hogy a valóságot Istenből lehet megérteni, akkor ezzel bizony azt állítja, hogy van olyan ismeret, ami nem egy vélemény a sok közül, hanem ami maga az abszolút igazság. A vallás attól vallás, hogy feltételezi az abszolút fogalmát. Amennyiben egy vallás lemond arról a hitéről, hogy az abszolút igazság birtokosa, akkor önmagát semmisíti meg.
Természetesen ettől még lehet, sőt kell is, hogy legyen párbeszéd kereszténység és iszlám között, ám azt feltételezni, hogy ebben a folyamatban a vallási relativizmus mentén majd feloldódnak a sajátszerűségek, s létrejön valamiféle kulturálisan-szellemileg homogén társadalom, mert immár a civilizációk elvesztették jellegadó szerepüket, eléggé illuzorikusnak tűnik.
A liberális univerzalizmus téves elvi alapokra épít, mert félreérti a vallási hátterű civilizációk természetét. Ennek következményei beláthatatlanok.
A kereszténység pedig jól teszi, ha – más meggyőződések tiszteletben tartása mellett – kőkeményen kiáll azon hite mellett, hogy amit képvisel, az nem egy vélemény a sok közül, hanem az abszolút igazság.
