„Ezer ördög és pokol” – gondoltam én.
„Visszautasíthatatlan ajánlat” – gondolta ő.
Még napokig ismételgettem magamban a szavait, hogy egyáltalán el tudjam hinni, vagy vizsgálgassam, nem értettem-e félre valamit. „El tudnám intézni – mondta a presbiter, akivel véletlenül összetalálkoztunk a metrón – hogy ti legyetek itt a lelkészek a férjeddel.” Szerencsére hamarabb jött az én megállóm, és kiugorhattam a kínos beszélgetésből. Első dolgom volt persze elmondani akkori vezető lelkészemnek, mi történt, de sokáig nem tértem felette napirendre. Egyrészt olyasvalaki mondta ezt, aki nem adta bizonyságát a saját életében annak, hogy annyira mindent is el tudna intézni, másrészt vajon mégis miből gondolta, hogy annak az egzisztenciájára török, aki odavett, aki bízik bennem, és akivel barátok is vagyunk? Való igaz, hogy más a stílusunk, és még az is lehet, hogy tudnánk mit kritizálni egymás szolgálatában. De hogy ekkora törés volna köztünk? És még ha volna is, ez volna rá az orvosság?
„Ezer ördög és pokol” – visszhangzott továbbra is a fejemben, elég értelmetlenül. Az akkori főnökömmel kivételesen jól tudtam dolgozni. Sokat tanultam tőle. Többször próbáltak apróságokkal kijátszani minket egymás ellen, de ügyesen tanultunk összezárni, még többet kommunikálni. Mégis elgondolkodtatott, miért feltételezheti bárki, hogy törés van közöttünk. Adtam erre okot? Vagy ő utalhatott ilyesmire? Vagy csak ez a fickó volt a szokásosnál is elvarázsoltabb, és a butaság merészséggel párosult?
De értem, hogy nem is kell feltétlenül indok. A világ, a dolgok természete feltételezi a helyezkedést. Feltételezi a többre vágyást, az egymás fölé törekedést, akár árulás útján is. Elég, ha csak az elmúlt időszak beszélgetéseit idézem fel: az egyetemista írását eltulajdonította a mestere, és a sajátjaként adta azt ki. Másvalaki pont azokat távolította el – ahogy pozícióba került a részlegen –, akik addig a leginkább segítették őt, és a legjobb szakemberek voltak. Napi tapasztalatunk az egymás ellen hangoltság, a szétziláltság, az, hogy olyan helyen is versengünk, vagy rosszabb esetben akár egymásra is támadunk, ahol más körülmények között jó barátok is lehetnénk.
Nem véletlen, hogy egy cégnek nem szokott két vezetője lenni. Előbb-utóbb egyik vagy másik felülkerekedne, és csak megosztottá válna a cég közössége is, kiszámíthatóan több áldozattal, mintha csak egy jó vagy rossz vezető heppjeit kell ismerni, és céljait teljesíteni. Két dudás egy csárdában – szokták mondani. Emlékszünk a triumvirátusok ideájára is, milyen jól működött…
Nem sokkal pünkösd után egy még nagyobb titokba ütközünk: Szentháromság vasárnapjába. Az együttműködés, az egyet akarás, az egymás elleni kijátszhatatlanság, az egység csodájába. A három-egy Istenbe, aki úgy egy, hogy közösség is, és úgy tökéletes egy, hogy a tökéletes közösséget is elénk festi. Botladoznak a szavaink és szegényesnek bizonyul a fantáziánk, amikor minderről gondolkodunk.
Isten az, aki vízre rakta a mózeskosarat, Jézus az, aki kihalássza, és a Szentlélek, aki az áramlatokat, szeleket, hullámokat úgy nyugtatja vagy korbácsolja, hogy ne a krokodil, a víziló vagy a mélység, hanem a küldetés, az élet győzzön. Hogy Mózes Mózessé legyen. Önmagában is csoda az őszinte és hátsó gondolatoktól mentes együttműködés, ráadásul ez a csoda az egyházért, benne érted és értem történik. Nem elvont filozófiai igazságok felett van egyetértésben a Szentháromság Isten. Nem a profit tereli a személyeket egy asztalhoz, egy-egy ügy vagy márka alá. Nem érték és világrendek ellenzésén vagy helyeslésén, nem hideg rendszerek, trendek vagy gondolatok felett nyugszik meg az isteni egyakarat, hanem abban, hogy te és én megérjük a munkát. Hogy az üdvözítésünk, a biztos révbe érésünk megéri az áldozatot.
A tökéletes egység ezen munkálkodik. Mózest viszont nem azért tették vízre, nem azért ért révbe, és nem azért húzták ki, hogy aztán minderről hallgasson. Mózesnek, kihúzottnak lenni küldetés.
Küldetés, hogy bármilyen érdekvezérelt és csapodár is ez a világ, a saját életünkkel és közösségeinkkel is erre a három-egy Istenre mutassunk. Hogy igyekezzünk erre az egységre magunk is. Hogy a munkaközösségeink, gyülekezeti közösségeink tudjanak jó célokért együtt munkálkodni és imádkozni.
