„Kinek jaj? Kinek fáj? Kivel veszekednek? Kinek van gondja? Kit vernek véresre hiába? Kinek zavaros a szeme? Azoknak, akik bor mellett mulatnak, és a fűszeres bort kóstolgatni járnak. Ne nézd a bort, hogyan vöröslik, hogyan gyöngyözik a pohárban. Bizony simán lecsúszik az! De végül megcsíp, mint a kígyó, megmar, mint a vipera. Szemed zavaros dolgokat lát, te magad pedig össze-vissza beszélsz. És olyan leszel, mint aki tenger közepén fekszik, vagy mint aki az árbockosárban fekszik. Ütöttek engem, de nem fájt, vertek, de nem tudtam róla! Amint fölébredek, folytatom, ugyanezt keresem.” (Péld 23: 29-35.)
Kedves Fiatal Barátom!
Ismerős az az érzés, amikor a szombat hajnalig tartó buli után arra ébredsz, hogy szörnyen fáj a fejed? Kikászálódsz az ágyból és az első utad a mosdóba vezet. Megmosod az arcod és a gyűrődéseket nézve a tükörben arra gondolsz, hogy: „hú de szétcsaptam magam tegnap este”. A gyógyszerek között a jól bevált Algopyrint keresed, amitől azt reméled megszűnik a hasogatás a fejedben. Frissítő tusolás. A fürdőben észreveszed, hogy van rajtad pár horzsolás meg kék foltok és mosolyogva konstatálod, hogy „jó buli lehetett.”
Puzzleként próbálod összerakni a barátaid segítségével az előző éjszaka emlékeit mert nem teljesen világos, hogy hogyan is jutottál haza. Arra még emlékszel, hogy milyen jó érzés volt készülni előző este megszervezni, hogy kivel mész, hogy milyen ruhát veszel fel, terveket szövögetni arról, hogy melyik lány/fiú lesz az, akivel talán flörtölhetsz. Remekül érezted magad. Úgy táncoltál, hömpölyögtél a tömeggel, hogy közben minden gondod elszállt, sőt azt érezted, hogy olyan kerek és egész a világ, amilyen máskor soha. Szabad vagyok!
A zene lüktetése, az alkohol vagy az olcsó drog a fesztelen társaság miatt még nyitottabb, vidámabb lettél és bilincsként oldódott fel benned minden gátlás. Az egekben volt az önbizalmad és ezt nagyon ritkán érzed a hétköznapokban, amikor robotolsz, suliba jársz, „jó gyerek vagy” és közben mégis céltalanul kóvályogsz abban az életben, amit a Nagyfőnök szánt neked.
A szombat az ünnepnap. Akkor nincs hibalehetőség, csak maximum az a fél napig tartó rosszullét, ami valljuk be: megéri egy ilyen jól sikerült este után. Aztán jön: a fekete vasárnap. Az emlékkeresős a kékfoltos a fejfájós a hányós vasárnap.
Az anyukád ebédelni hív. Tudod, hogy enned kell, mert különben feltűnik neki, hogy másnapos vagy és ismét csúnyán elpusztítottad az agysejtjeid jó részét. A kishúgod az asztali áldás alatt megfogja a kezed. Csendben esztek együtt, mígnem a nagymamád a vasárnapi istentiszteletről kezd el mesélni. Iszonyatosan unod. Megvitatják, hogy miért volt jó a prédikáció, mire emlékeznek és persze azt is elmesélik, hogy kik is voltak ott. Te csendben ülsz és próbálod letuszkolni a hányingered közepette azt a pár kanál húslevest a torkodon. Legszívesebben befognád a füled, mert hallani sem akarsz arról, hogy mi történt a templomban. Fel szeretnél állni és elmenni aludni, de ők csak mondják az élményeiket: „Képzeld, még keresztelői is volt! Annak a régi barátodnak a kistestvérét keresztelte meg a tiszteletes úr, nagyon aranyos kisbaba. Nem is sírt.” Érdeklődést színlelve vakkantasz valamit csak azért, hogy ne tűnj teljesen passzívnak és magadat áltatva abban bízol, hogy nem tűnt fel az egész családnak, hogy szörnyen másnapos vagy. Tévedsz. Tudják ők, csak nem teszik szóvá és nem kérdeznek semmit. Ez van minden vasárnap. Rutinszerű a hétvége neked és nekik is.
A valóság azonban mindig arcul csapja az embert. A valóság, hogy minden discofényes éjszakát szürke reggel követ. A valóság, hogy lehet bármilyen fergeteges is a szombat este a valódi fájdalomra és problémákra nem fog megoldást adni semmilyen „ereszd el a hajam”.
Hiszen te is nagyon jól tudod, hogy az éjszaka sötétjében a pult mögött álló csinos lány vagy jóképű fiú nem fogja megoldani az életed gondjait bármilyen elsőre bölcs tanáccsal is lát el, ahogyan nagy valószínűséggel nem lesz a feleséged/férjed sem. Tudod, hogy igazából nem is vagy te olyan gátlástalan és önbizalomtól duzzadó ember, akinek minden mindegy. Belül van benned egy csomó félelem és bizonytalanság. Tudod, hogy régen akkor is kerek és egész volt a világ, amikor nem gyöngyözött a pohárban a pezsgő és nem volt zavaros a tekinteted. Régen úgy tudtad jól érezni magad, fesztelenül, igaz barátokkal, hogy te TE maradtál és nem kellett magyarázkodnod amiatt, hogy „össze-vissza beszéltél”.
Az ebédlőasztalnál ülve csendes lelkiismeretfurdalásod közepette most is ma is
ugyanezt keresed.
