Gyermekkoromban, amikor a nagymamámnál nyaraltam a napi program része volt a temetőbe járás. Kivittük a kertből szedett virágokat a vázákba, amikbe friss vizet öntöttünk, és a kifejezetten erre a célra használt kiskapával körbekapáltuk nagyapám sírját. A mamám minden alkalommal végigmutogatta nekem, hogy ki hol van eltemetve, és mindenkihez fűzött egy rövid történetet, amikre a mai napig tisztán emlékszem. Nem szerettem temetőbe járni. Kérdezhetnénk: na de ki szeret? Senki.
Pedig ahogy megfigyeltem, vannak helyek, ahol mintha divat lenne a temetőbe járás, és szinte verseny az, hogy ki mit ültet a sírra, milyen nagy, milyen szép és milyen drága sírkövet csináltat.
A minap édesapám sírját kapáltam, és belémhasított a kérdés, hogy vajon miért is járunk ki a temetőbe? Nem foglalkozunk gyakran ezzel a témával, mert túl érzékenynek gondoljuk, vagy félünk, hogy valakit megbántunk, esetleg ha elmondjuk mit is tanít – avagy nem tanít – a Biblia a halottakról és a temetőkultuszról. Nos hát, hadd idézzek fel pár mondatot, ami rávilágít arra, hogy mennyi téves, olykor valóban hajmeresztő, és nem utolsó sorban nem biblikus gondolat társul a temetőbe járáshoz.
Ismerek olyan korombéli lányt, aki nagyobb döntéshelyzetek előtt kimegy a temetőbe és megbeszéli az elhunyt édesanyjával, hogy mit is kellene csinálnia. Ezt szinte büszkén vállalja is, mert úgy gondolja, még ha nem is jön válasz a kérdésére, legalább megosztja az életét halott anyjával, és egy kicsit megnyugszik. Mert ahogy ő mondja: „tartozom neki ennyivel”.
Nemrég egy sokak számára példaképnek számító olimpiai sportoló is arról számolt be, hogy a nagy versenyek előtt felkeresi volt edzője sírját, mert idézem: „úgy érzem, kötelességem számot vetnem nála arról, mennyi munkát tettem a felkészülésembe”. Szóval beszélgetek vele, számadással tartozom neki, talán titkon erőt gyűjtök a versenyhez.
Biztosan jól van ez így?
Azt hiszem ezt a szokást – ahogy sok mást is – az amerikai filmekből vettük át, és miközben meghatódva nézzük azokat a jelenteket, ahol férj beszélget elhunyt feleségével vagy leány zokog anyja sírján fekve, nem gondolunk bele, hogy micsoda éktelen teológiai zsákutca az, hogy hívő emberként beszélgetünk a halottakkal.
Az élők és a holtak között ugyanis, ha tetszik nekünk, ha nem: nincs átjárás! Erről maga Jézus is roppant világosan beszél a Gazdag és Lázár történetében (lásd: Lukács 16, 19-31.).
Ugyanerről a tőről fakad az a téves kijelentés is, amikor valaki azt mondja: „kimegyek anyához a temetőbe”, ahelyett, hogy azt mondaná: kimegyek anya sírjához a temetőbe. Óriási különbség van a kettő között, és jó ha erre tudatosan is figyelünk.
Azzal a nagyon elterjedt nézettel sem tudok egyetérteni, hogy egyesek azon mérik valakinek az elhunyt szerette iránti kötődését, hogy mekkora és milyen sírt vagy éppen gigantikus kriptát állít. Mert sajnos ezt is hallani: „Ó! Ők nagyon szerették az apjukat, nézd milyen szép nagy sírja van”. Fordítsuk csak meg a dolgot. Vajon ha valaki egy kis jeltelen sírba temeti szerettét, akkor az egyenesen arányos azzal, hogy nem szerette igazán? Komolyan így gondoljuk? Vagy még rosszindulatúbb dolog az, amikor valaki azt mondja, hogy biztosan sajnálják a pénzt a nagyobb sírra… Pedig ilyet is lehet hallani, értelmes, templomba járó, keresztény emberektől. Csak csendben kérdem: milyen alapon bírálom és mérem két számomra idegen ember vagy egy család kapcsolatát? Még sokszor a saját kapcsolati hálónkat is nehéz saját magunknak megítélnünk, megfejtenünk – nem, hogy másokéba belelátnunk! Egyáltalán miért érdekel engem az, hogy másvalaki hová és milyen sírba temeti szerettét?
Van, amikor egyes embereknél erényként hangzik el az, hogy: „Ő nagyon gyászol, biztosan nagyon szerette a férjét/feleségét, mert 15 éve minden nap kimegy a temetőbe.” Nem szeretnék pálcát törni senki feje felett, de talán feltehetnénk a kérdést, hogy ez a fajta kötődés biztosan egészséges? 15 éve… minden egyes nap… (?) Én beszélgettem olyan idős hölggyel, aki szinte rabja volt a temetőbe járásnak, mert egyszerűen nem tudta elengedni fiatalon elhunyt férjét. Nagyon szomorú volt hallgatni, de eljutott odáig, hogy egy ponton átengedte a férjét Istennek és sok-sok tehertől, lelkiismeretfurdalástól és hosszú, hosszú évekig tartó gyásztól megszabadult.
Ha már a lelkiismeretnél tartunk. Talán sokszor a túlbuzgó temetőbe járás mögött az is meghúzódhat, hogy valaki lelkiismeretfurdalást érez azért, mert amíg élt nem tudta kifejezni a szeretetét az elhunyt családtagja iránt, és valahogy így próbál „kompenzálni” vagy az életben rendezetlen kapcsolatot rendezni. Nem tudom. Azt mindenesetre igen, hogy meg kell próbálnunk minden nap úgy élni és szeretni, hogy ne akkor akarjuk bepótolni az elmaradt találkozást, beszélgetést, amikor már túl késő és nincs arra lehetőségünk.
Mi a helyes hozzáállás a temetőbe járáshoz?
Először is szögezzük le, hogy Jézusnak semmiféle parancsa nincs arra nézve, hogy mit kell tenni a temetőben. Kezdjük ott, hogy Jézus korában nem állítottak sírokat, hanem barlangokba vagy az Izrael sok részén jellemző puha kőzetbe vájt sírokba helyezték az elhunytakat. „A Szentírás azt parancsolja, hogy a hívők testét – amely a Szentlélek temploma és hitünk szerint fel fog támadni az utolsó napon – tisztességesen és babonaság nélkül kell eltemetni, és azokról, akik az Úrban boldogul hunytak el, tisztességesen meg kell emlékezni, a hátramaradottak, vagyis özvegyeik és árváik iránt pedig minden kegyeletes kötelességet teljesíteni kell. A holtak körüli más gondoskodásról nem tanítunk.” (Második Helvét Hitvallás XXVI.1. fejezet)
Másodszor, ne keverjük össze a katolikus tanítással a reformátust! Mi azt hisszük és valljuk, hogy a halálunk pillanatában eldől a sorsunk, és a képlet (látszólag) nagyon egyszerű: ha valaki életében Isten gyermeke volt és elfogadta Jézust személyes megváltójának az az üdvösségre jut, aki pedig nem, az a kárhozatra. Ezen lehet bármekkora is a szeretetünk, lehetnek bármilyen szépek szerettünk sírján a virágok – nem tudunk változtatni.
Aztán jó ha még egyszer tisztázzuk, hogy a Biblia megtilt mindenféle kapcsolatot halottak és élők között. Nincs átjárás, nincs beszélgetés, nem viszünk ételt a sírhoz, nem kérjük halottak segítségét és a többi. Hozzáteszem, hogy a halottakról lehet, sőt kell is beszélni, és nem kell tabuként kezelni az elhunytak életét. Fontosnak tartom, hogy a gyermekek is tudjanak történeteket az elhunyt nagyszülőkről, dédszülőkről, és ki is lehet vinni őket egyszer-egyszer a temetőbe, de azt is fontos elmondani nekik, hogy nem a nagypapához megyünk, hanem csak most így emlékezünk rá.
Hogyan? Esetleg viszünk egy szál virágot a kertből, elmondhatunk egy imádságot a sírnál, de nem az elhunythoz, hanem az élők Istenéhez. Én, amikor kimegyek a temetőbe egy igét szoktam elmondani magamban imádságként a jelenések könyvéből: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak fáradtságuktól és a cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,3)
Végül pedig hadd álljon itt a Második Helvét Hitvallásunk ide vonatkozó fejezete, mert ennél világosabb útmutatást nem lehet adni a témában:
Második Helvét Hitvallás XXVI. rész 2-5. fejezet.
2. A halottakról való gondoskodás. Elítéljük azokat is, akik túl sokat és visszás módon foglalkoznak a halottakkal,pogányok módjára siratják őket, értük áldozatokat visznek, és pénzért bizonyos imádságokat mormolnak. Ilyenféle szolgálatokkal és halotti siratókkal vélik kiszabadítani övéiket azokból a gyötrelmekből, amelyekbe a halál révén jutottak. A mérsékelt gyászt, amelyet az apostol 1Thessz 4-ben megenged, nem rosszalljuk, mert embertelen dolognak tartjuk, ha valaki semmi fájdalmat nem érez.
3. A testből elköltöző lélek állapota. Hisszük ugyanis, hogy a hívők a testi halálból egyenesen Krisztushoz költöznek és ezért egyáltalán nem szorulnak rá az élők közbenjárására vagy a halottakért való könyörgésre, egyszóval azoknak bárminemű szolgálatára. Hisszük továbbá azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolra vettetnek, ahonnan az élőknek semmiféle szolgálata sem nyitja meg az istentelenek számára a szabadulás útját.
4. A purgatórium. Az pedig, amit egyesek a tisztítótűzről tanítanak, ellentmond a keresztyének hitvallásának: „Hiszem bűneink bocsánatát és az örök életet”, a Krisztus által való teljes megtisztulásnak és Krisztus Urunk e szavainak: Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre (Ján 5,24). Továbbá: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta, ti is tiszták vagytok (Ján 13,10).
5. A szellemek megjelenése. Amit pedig a szellemekről vagy a holtak lelkéről mondanak, hogy néha megjelennek az élőknek és tőlük olyan szolgálatokat kérnek, amelyek által megszabadulhatnának, az ilyen kísértéseket az ördög incselkedései, mesterkedései és csalásai közé soroljuk. Ahogy az ördög a világosság angyalának tudja magát álcázni, úgy törekszik az igaz hitet vagy felforgatni, vagy kétségessé tenni. Az Úr az Ótestamentumban megtiltotta, hogy az igazságot a halottaktól tudakoljuk, és hogy bármilyen kapcsolatot tartsunk fenn a szellemekkel (5Móz 18,11). A kárhozatban gyötrődő gazdag nem kap engedélyt az övéihez való visszatérésre, mert amint az isteni szózat kijelenti: Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat. Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad (Luk 16,29–31.).