Iskola mellett lakom. Már húsz éve. A helyi általános iskola – az államosítás előtt volt református – a templom mellett van, a déli nagy udvarát csak a templomkert választja el tőlünk, az északi kisudvart pedig csak a Bakó-patak.
A szeptemberi első becsöngetéstől a júniusi utolsó kicsöngetésig minden reggel hallom az érkező gyerekeket, aztán negyvenöt percenként a szünetre kitóduló felszabadult zsivajt. A nagyudvaron a felsősök, a kicsin az alsósok játszanak, szaladgálnak, veszekednek, szervezkednek, nevetnek-sírnak – a fiatal életek mindenféle hangja átjön. A fák, a nagy lombú füzek miatt nem lehet átlátni, de felismerem a hangokat. Minden évfolyamon tanítok, ezért ha épp kint vagyok a kertünkben, mindig van néhány jellegzetes hang, amin magamban elmosolyodom, és néha halkan ki is mondom, ki a gazdája, melyik osztály van kint.
Biztos van, akinek idegőrlő lenne kilenc és fél hónapon át ezt hallgatni. Én már megszoktam. Lassan meg is szerettem. Otthonosság. Emberi közösség. A gyerekeink… És persze felismerem a pedagógusok hangját is, ahogy szólongatnak, csitítanak, fegyelmeznek, játszanak a gyerekekkel.
A hangok persze az évek során változnak. A valamikori kis alsósaim harmincéves családapák, édesanyák, komoly, dolgozó felnőttek lettek. Már rég elballagtak azok is, akiknek anno még a szüleit is én adtam össze. Ez a gyerekek tekintetében természetes folyamat.
És nagyon tanulságos is! Megtanít a maszatos, betűket is alig silabizáló, nehezen kezelhető elsősben is meglátni a majdani felnőttet, magát az embert. Aki nem is olyan sokára szembejön majd az utcán, Jó napot!-ot kíván, vagy Szervusz-t mond, akivel talán még együtt dolgozni is fogunk. És az is lehet, hogy kiderül, mire emlékszik, mit idéz fel abból a nyolc évből.
A tapasztalatom az, hogy – kevés kivétellel – SOHA nem a tananyagot! Ez bizony elég lehangoló is lehet… De tény. Ami előjön, az az órák, nyári táborok hangulata, közös élményei, a nagy viharok, együtt-főzések, karácsonyi, szentesti szereplések, kirándulások. Az, amit együtt éltünk meg, az, ahogyan engem éltek meg. Amilyen ember velük voltam.
És még a tanagyag tekintetében is, elsősorban az számít, ahogy a józsefes meg mózeses meg dávidos meg jézusos történetek kapcsán beszélgetni tudtunk életről és halálról, kiközösítésről, irigységről, barátságról, önértékelésről… Isten szeretetéről.
Van a Bibliában Pál apostolnak egy fura kifejezése arról, hogy mi Krisztus ismeretének az illata vagyunk. Az ismeret, a kogníció racionális dolog, az illatok és szagok viszont elég empirikus, sokszor tudatalatti élmények. Akkor most hogy is van ez? Az istenismeretnek, hitnek szaga van?
Anyagot leadni, tudást, ismeretet átadni nagyon fontos dolog, hiszen erre épül a működő társadalom és az egyéni élet is, és fontos Pállal kimondani tudni azt is, hogy: Tudom, kinek hittem! (És persze, hogy mit.) De a felnövő, általunk tanított életekre nézve a meghatározó, hogy nekünk, a hitünknek, az istenkapcsolatunknak milyen szaga, bűze vagy illata volt.
Nem tudom, ki hogy van vele, de bemenni egy általános iskolába órát tartani hangoskodó, lelkendező vagy éppen vaduló, sokszor viselkedészavaros, néha nehéz hátterű, vagy egyszerűen csak ízig-vérig igazi gyerekek közé – elég félelmetes dolog. Már úgy értem, hogy magamtól félek, lesz-e elég türelmem, energiám, bölcsességem, tekintélyem, lelkesedésem, elfogadásom, szeretetem – amennyire szükség lenne. Nem akarok „büdös” lenni. Magamban csalódni, gyerekekre mérges lenni, kudarcot vallani, Istenre szégyent hozni.
Egyetlen megoldást találtam, ami működni tud. Mikor átmegyek, mielőtt az iskola ajtaján belépnék, egy pillanatra megtorpanok, és azt mondom magamban: Jézus, gyere be velem.
