Mennyi probléma támadt hirtelen! Olyan szépen indult és haladt eddig minden, most pedig gond és baj mindenütt. Olyan jól futottunk eddig, most azonban megtorpantunk (7). Miért? Elfáradtunk, célt tévesztettünk, akadályoz valami, vagy eltérített minket valaki? (8)
Az apostol hangsúlyozza, hogy életünk futásában az Úr az, aki szólít, aki hív bennünket; Ő az, aki biztat és irányban tart. Az Ő szavára figyeljünk! Ez manapság életmentés, hiszen annyi, de annyi hatás, hívás, szólongatás érhet el bennünket, amelyben könnyen megzavarodhatunk, hogy merre menjünk. Ezek között sok a kísértés is, amely eltéríthet, félrevezethet bennünket. Sok bántó akadály is támadhat, amely kedvünket szegi, erőnket veszi, és megfáradhatunk a futásban.
Az apostol szinte felkiált: Hol van az indulás lendülete és frissessége? „Olyan jól futottatok eddig!” Hol van az indulás hite, öröme, tisztasága, reménysége, amely bizonyossággal engedett az Úr szavának, üdvösséges hívásának? Most pedig…
Az apostol és a galáciai gyülekezetek között feszültség alakult ki: félrevezetők, lázítók támadtak a gyülekezetben, akik magát az apostolt is vádolták (8–12); miközben a gyülekezeteken belül is ellenségeskedés támadt, hiszen egymást marták, falták, ahelyett, hogy szeretetben szolgáltak volna egymásnak; arról nem is beszélve, hogy sokan félreértették a keresztény szabadságot, mintegy alkalomként értelmezték azt a bűnre (13–14).
Ebben a pusztító zűrzavarban (13), de jó meghallani Pál szavát: „Én bizalommal vagyok irántatok, az Úrban!” (10) A bizalmatlanság elsorvaszt, önhitten magányossá tesz, megkeserít. Aki bízik az Úrban, az bízik a másik emberben is; minden csalódása ellenére is. Ez a bizalom az, amely megoldhatja azt, ami emberileg megoldhatatlan. Ebben a bizalomban a szabadító Úr cselekszik. A bizalom gyógyít, örömöt és reménységet ad, valamint felelőssé tesz a másik iránt. Ez a bizalom teszi késszé bennünk azt a csodát, hogy erőt nyerjünk, újból irányba álljunk, és magunk is bizalommal meghalljuk annak szavát, aki örökkévaló szeretettel hív bennünket (8).