A Keresztelő áll a Jordán sekély vizében. A parton izgatott emberek. Csodavárók. A kereskedők, vámszedők szeméből félelmet, rettegést lehet kiolvasni. A máskor kíméletlen pattogó, ítélkező szavakat kiköpő szájuk most félénk kérdésre nyílik. Mi mit tegyünk? A parancsoló szavakhoz szokott katonák szinte türelmetlenül faggatják a Keresztelőt, hogy vajon nekik mit kell tenni, ha megjön a Messiás. A Keresztelő még mond pár elrettentő hasonlatot, isteni ítéletnek tűnő üzenetet, de már nincs jelen. Olyan várakozás fogta el Isten Messiása után, amikor beszélt róla, hogy lassan becsukódnak érzékei. Egyre csak várja és tudja és mondja, hogy nem méltó hozzá. Még a saruja szíját sem oldhatja meg.
Akkor belép a Jordánba egy ember. Engem is keresztelj meg. A többi ember már a parton áll, és talán nem is sejtik, hogy mi is történik. Az ember felsőruhája felszívja a folyó vizét és attól nehezül. Áll és vár. János a Keresztelő lassan ébred. Senki nincs már a vízben, csak egyedül Jézus, a Krisztus. Nincsen ott senki más, akire ebben a pillanatban Isten Lelke rászállhatna, csak egyedül Jézus, a Krisztus. Keresztelő János ebben a pillanatban tudta és érezte, hogy megváltoztathatatlanul része lett Isten régtől fogva való próféciájának, az őt meglátogató Krisztus által.
Nincs semmije. Olaja, az van. A mesterségéhez kell. A kuncsaftoknak. Mégis jobb illatosan. Ó, mennyien jönnek. Amúgy a legtöbb rendes ember. Családdal. Néha magánzók is akadnak, katonák, átutazók, idegenek. De jobb az ismerős. Amelyik nem ver át. Kifizeti a bujaság árát. Ő cserébe diszkrét. A jóhírű embereket nem szabad belekeverni semmibe.
Hallott Jézusról. A farizeus házában van. Az a hír járja, hogy a bűnösök barátja. Egy szent ember a bűnösök barátja? Egy rabbi? Elmegy hozzá. Mit is veszíthetne? Nyilvánosan ráolvasnák, hogy parázna nő? Azt úgyis tudják. Jó híre nincs. Tisztességes élete nincs.
Látja Jézust. Fogalma sincs, hogy mit csináljon. A mestersége szerint elhozta az olajat. De már nem tudja mit is kellene tennie. Mit mondjon? Mit mutasson? Teljesen lehetetlen helyzet. Tehetetlen. Erre nincs protokoll. Egy idegen, aki jó, és annyira kellene a lelke, az indulata. Valami, ami az életét megmozdítaná.
Az örök nő sírva fakadt benne. Könnyei Jézus lábára hulltak. Zavarában a hajával törölgette, és még jobban zavarba jött. A nála lévő olajat kente Jézus lábára.
Jézus csak nézte, és lelkében hallotta a vacsoravendégek minden gondolatát. A farizeusét is. Felismerte a nőt, a paráznát. Aki egy pillanatban feladta a látszatot, a mestersége adta bizalmas kapcsolati viszonyokat. Mindent, ami fenntartotta eddig. Csak Jézus maradt a szemében, lelkében, szemantikai mezejében.
Egyedül Jézus. Csak Ő engedi magához a parázna, társadalom által is megvetett nőt. Egyedül Ő szól érte, és marad mellette.
Nem túl jól sikerült ez az este. Elmélkedik a tanítvány. Furcsa volt a vacsora is. Más, mint általában. Jézus árulóról és árulásról beszél. Megtöri a kenyeret és úgy osztja ki, hogy ez a teste. Egyétek meg. A borra meg azt mondja, hogy a vére, és igyátok. De hát könyörgöm, mégiscsak rabbi. Ez olyan bálványszerű. Júdás elrohan. Jézus a lábaikat mossa. Péter még tiltakozik is. Senkinek nem jut eszébe a másikat szolgálni. Csak Jézusnak.
Egyedül Jézus. Ő szolgál. Elég rosszul esik.
Szól a kakas. Péter hallgat és sír. Kívül a kapun. Jézus meg belül. Péternek nehéz az este. Egyedül Jézus volt ébren a Gecsemáné kertjében. Egyedül benne volt békesség és erő, hogy leállítsa Péter kardoskodását. Egyedül őt ragadták el. Egyedül őt alázták, vele voltak kemények. Péternek beszakadt a lelke. Erős, gondolta magáról, de kiderült, hogy fogalma sincs a lélek harcáról, ahol a test épsége, vagy a túlélés a tét. Itt meg lehet halni. Ez nem vallásoskodás. Egy kis ima itt, egy kis kézrátételes áldás ott. Itt az életre megy. A gyáva menekül. Aki nem menekül, vagy nem tud menekülni, az bátor?
A tűz pattog. Ami az otthont, a társaságot, a meleget jelenti, az most a kíméletlenség jelképe. Az égő csipkebokor még Isten kijelentését hordozta. De ez a tűz a Gé-Hinnóm tüze, a Gyehenna völgyének az emberáldozati tüze, ahogy Ezékiel mondja, „ …azt mondják, hogy emberevő föld vagy, mert el szoktad pusztítani a rajtad élő népeket…” Ez a Molok tüze.
Egyedül Jézus van a katonák és szolgák gyűrűjében. Egyedül őt alázzák. Bátor, vagy tehetetlen? Áldozat. De minek az áldozata?
Péter csapkolódik, átkozódik, tagad és most sír. Merülőben van. Nem tud Jézusra nézni. Mi jogon tenné? A tagadás jogán?
A szeretett tanítvány és Jézus anyja egymást támasztják. Talán ha máskor, más időben. Talán ez szép találkozás lenne. De most nincs hová nézni, meg kell a szívnek szakadni. Két lator között középen keresztre szegezve ott van a fiú. Az bizony Jézus. Az anyai szív szívesen kételkedne most. Szívesen látna mást. Behunyja a szemét és azt gondolja, ha kinyitom vége ennek a rémálomnak. Fel kell ébredni. Régóta tart már. Mióta is? Túl rég. Mióta aláznak, mint Sárát és Annát, mert nincs gyerek. Mióta ölik Egyiptomban a kisfiúkat, mióta ez a gyerek is megszületett, és Ráchel siratja gyermekeit, mert ölték érte a többit. Mióta csodák történnek, érthetetlen történések. Ez a fiú más, mint a többi rabbi és próféta. Furcsán jött világra, tragikusan megy el.
Itt ráng a teste, küzd minden köbcentiméter levegőért. Feltűzték, mint egy zászlót, jelvényt. De ez élő szövet, tónusos izomrángással, kibírhatatlan fájdalommal, és hihetetlen élni akarással, szavakkal. „Asszony, íme, a te fiad! Azután a tanítványhoz: Íme, a te anyád!” Úgy beszél, mintha irányítana, mintha még élne. De már halott, bárcsak a teste és idegrendszere se szenvedne tovább.
Zaklatott mindenki. De már halkul a zsibongás, az össznépi nyilvános kivégzésigény csöndesül. Már beteltek a vérrel és szenvedéssel. Miért okoz ez izgalmat egy embernek? Még ha bűnösöket is akasztanak fel, akkor is, mit élveznek rajta? Mi mozgatja őket? Milyen érzések zavarják ide, hogy kivetkőzzön az emberségéből és végül vérgőztől megszédülve minden balsorsáért, egész elbaltázott életéért a szenvedőt és nyomorultat okolja?
De Jézus nemhogy nem volt bűnös, de inkább szent volt. Egy angyal földi testben? Hogy jutott a két gonosz közé? Miképpen van az, hogy a jónak, az igaznak, a szentnek, a szépnek, a valamirevalónak szenvednie kell és meghalnia, vagy bujdosnia, rejtőzködnie, mert az igazság az, amit a fegyveres állít. Csak a százados mond valamit, hogy ez az ember az Isten Fia volt.
Ha Isten Fia, miért nem száll le a keresztről? Ki tud ottmaradni, hacsak nem Isten maga? A Krisztus egyedül.
Ki képes ellopni egy holttestet? Ki akarhatja a zavart? Ki akarja megzavarni a nép érzéseit? Ki tudja keverni a szálakat? Ki akarja felkavarni a gyászolókat? Ki nyitotta ki a sírt, és hol van Ő? Vége van mindennek. Vége az álomnak, a közösségnek, jó életnek, a varázslatos történéseknek. Mindannak, ami csak reményt adott. Ami felrázott és összefűzött Istennel. Soha ilyen messze nem volt Isten, mint most. Persze ez nem tudható, ez a sejtés. De sejtésnek nagyon pontos. Túl pontos. Isten nélkül, remény nélkül, Jézus nélkül. Kicsoda szabadít meg a romhalmazzá váló világtól és embertelen élettől?
Aki azt mondja, ne félj és békesség néktek. Egyedül Krisztus, aki a láthatatlan Isten képe, akit a sír nem tarthatott fogva, mert nem otthona, nem célja, nem végállomása.
Ott állnak a népek, az emberek végül az ítélet idején. Homály mindenhol. Az emberek istenismeretének, bizalmának, és életrendjének kifejeződése ez. A legközelebb állók arcán észre lehet venni a szorongást. Messzebb nem látnak, láthatnak. Az idősek ráncai, mint egy élet térképei barázdálják az arcuk tükrét. A fiatalok még nem mosolyogtak annyit, hogy szarkalábak legyenek a szemeik sarkában. Az egészen kicsik csak sírva nyújtogatják kezüket és anyai ölre vágynak. Vége a boldognak hazudott életeknek, de vége a szenvedésnek. Beteljesedett életek záródtak be, és hiányosak kiáltanak befejezés után, pótlásra. Mindegy már mi volt. Mindegy, hogy magányos volt vagy családos. Mindegy, hogy hegyekben élt, alföldön, víz mellett, sivatagban, vagy esőerdőben. Mindegy, hogy faluban vagy városban volt otthon. A feltétel ugyanaz mindenkinek. Ennem adtatok, ha éheztem. Innom adtatok, ha szomjaztam. Felruháztatok, ha meztelen voltam. Befogadtatok, amikor jövevény voltam. Meglátogattatok, ha beteg voltam. Eljöttetek hozzám, ha börtönben voltam. Ki tudja magáról a választ, ki nem. De leginkább senki sem.
Mert az igazi kérdés még csak ekkor oszlatja el a homályt, kristálytisztává teszi az étert, és felragyog az a fény, amely nem bántó, de mindent a maga valóságában mutat. Megkönnyebbülten sóhajtanak fel. Minden jó. Múlik a félelem és szorongás. De felmutatja az Atya a törvény tükrét, és jaj de tisztán látszik az egész életük – minden hibával, bűnnel, esetlenséggel, jósággal, szeretettel. Pontosan kirajzolódik, hogy a mennyeknek ajtaján senki nem fog beférni.
De némelyek arcán a láthatatlan Isten képe jelenik meg. Isten Fiában, a Krisztusban rájuk ismer, Szentlelkével körülöleli, és magához hívja őket.
Mert ki az, aki átment a halálon? Egyedül Krisztus. Ki az, aki megváltott a haláltól? Egyedül Krisztus. Ki az, aki magával viszi az övéit? Egyedül Krisztus.
Solus Christus – Egyedül Krisztus
