A bennünk lévő kegyelmi ajándékokat az Úrtól kaptuk, azokkal szolgálni kell, azaz nem szabad azokat elhanyagolni, és közben ezek a kegyelmi ajándékok egyre inkább kibontakoznak (14). Az Úrtól kapott talentumainkkal, tehetségünkkel sáfárkodni kell, az Úr ügyében, és azok még gyarapodnak. Viszont elsorvadnak, ha nem élünk azokkal, illetve ugyancsak elsorvadnak, ha nem az Isten dicsőségére, hanem kizárólag a magunk javára akarjuk fordítani azokat.
A kegyelmi ajándékokat nem a kézrátétel adja, hanem a felismert kegyelmi ajándékot a kézrátétellel kinyilvánítjuk, és kérjük az Úr áldását ahhoz, hogy ezekkel a kegyelmi ajándékokkal a „vének” által megáldott testvérünk az Isten országát építve élhessen (14). Építeni csak úgy lehetséges, ha az igeolvasás és az igehirdetés egyszerre tanít, int, vigasztal, és mindezekkel a megváltás örömhírét hirdeti (13), miközben az előbbiekhez hitelesen példás élet társul, hitben, beszédben, magaviseletben, szeretetben, tisztaságban (12).
Pál kéri Timóteust, mint szolgatársát, hogy maradjon meg hűséggel a szolgálata mellett, leginkább azzal törődjön, és minden egyéb megadatik neki (15). Ennek azonban feltétele az, hogy az Úr szolgája kellőképpen törődjön magával is, azaz legyen gondja önmagára, mert aki önmagára nem figyel, aki nem pihen, aki testi-lelki egészségét nem gondozza, aki nem töltekezik, az nem tud igazán másoknak sem szolgálni (16). Csak az tud másokat megmenteni, vagyis csak az tudja az Isten mentő szeretetét közvetíteni, aki maga is folyamatosan ráhagyatkozik az Úr mentő szeretetére (16). Két végletben is hibázhatunk itt. Egyrészt a szolgálatban állandóan másokért élünk, miközben önmagunk felőrlődünk. Vagy pedig csak önmagunkkal foglalkozunk, még a szolgálat leple alatt is. Nem bűn olyat tenni, amit magadért teszel, ami örömöt okoz, hogy aztán odafordulhass a másik emberhez, miközben folyamatosan az Úr előtt állsz.