Ki volt az az Onéziforosz, akiről azt írja az apostol, hogy sokszor felüdítette őt fogságában? (16) A mai igeszakasz megértéséhez szüksége néhány háttérismeret. Figyeljünk most ezekre!
Pál az első római fogsága után, amely egy házi őrizet volt (Cselekedetek 28,30), abból szabadulva, még tehetett egy szolgálati körutat, amelynek során felkereste Krétát, ahol hátrahagyta Tituszt (Titusz 1,5), Efezust, ahol szolgálatba állította Timóteust (1Timóteus 1,3–4), majd Kolosséba (Filemon 22) és Filippibe mehetett, (Filippi 4,15–16). Innen írta első levelét Timóteusnak Efezusba, és levelét Titusznak Krétára. A telet az apostol Görögország nyugati, adriai részén tölthette, Nikopoliszban (Titusz 3,12). Ezután Pál ismét Efezusba ment, hogy meglátogassa Timóteust (1Timóteus 3,14–15), majd innen Troászba jutott, Kis-Ázsia északnyugati szegletébe. Itt foghatták el ismét, majd Rómába vitték az apostolt, ahol egy szigorú őrizetben, egy tömlöcben tartották, mint halálraítéltet. A Timóteushoz írott második levél innen íródott, mint egy végrendelet.
Ekkor az apostol arra utal, hogy az Ázsiában lévők mind elfordultak tőle. Egy konkrét efezusi és troászi eseményre, valószínű, hogy az elfogására utal az apostol, valamint két, ma már ismeretlen emberre, akik aktív részesei lehettek mindennek. Az apostol itt keserűen emlékezik vissza elfogásának körülményeire, talán valamiféle árulásra, és keserűségében – mint minden ember – végletesen fogalmaz, hiszen közel sem az volt a valóság, hogy Ázsiában mindenki elfordult tőle (15). Lám, a személyes emlékek felidézésének és megörökítésének műfaja nem kerülheti el azt az őszinteséget, amellyel feltárjuk, ahogy mi magunk megéltük az eseményeket, beleértve keserűségeinket, megnevezve a keserűség okozóit is, valamint nem titkolva azt sem, hogy emiatt megkeseredve, miként láttuk a helyzetet. Azok az emlékezések, amelyek ezeket az őszintén személyes vonatkozásokat kihagyják, azok nem érnek semmit, hiteltelenek, igazából kozmetikázott leírások, és nem sok közük van a valósághoz, hiszen a valóságnak igenis része az, ahogy mi azt egy adott helyzetben megéltük, illetve amiként arra az emlékezés idején visszatekintünk.
Az apostol azonban hívő ember, és erről a keserűségről csak egy sort ír, hálaadásáról azonban sokkal többet. Az arány nem mindegy. Isten embere a keserűségben is látja, hogy bízhat az Úrban, aki a leglehetetlenebb helyzetben is küld emberi eszközt számára. Onéziforosz addig kutatta az apostolt, amíg hosszú és keserves keresés után meg nem találta őt. Onéziforosz kitartott mellette, nem szégyellte Pál bilincseit, sőt sokszor felüdítette, bátorította a halálra készülő apostolt (16–18). Pál imádkozik Onéziforoszért, külön annak családjáért, azért is, hogy az Úr mindenkor irgalmas legyen hozzájuk, életükben, halálukban, az ítélet ama napján is, egészen az üdvösség kiteljesedéséig. Bizony, nem érdemek alapján adatik az üdvösség, de legyenek áldottak, bőségesen megjutalmazottak azok, akik hűségesek a másikhoz, még a legnehezebb, a legkellemetlenebb helyzetben is; akkor is, amikor már mindenki elhagyott bennünket! Ők az árnyékok völgyében járva is felüdítenek, hitünkben megerősítenek minket. Az Úr mindig ad mellénk egy ilyen hűséges testvért, barátot. Nekem a Feleségem az. Áldja meg Őt az Úr ezért mindenkor!