Egy kedves ismerősöm a minap töltött fel a facebook oldalára egy remek kis szatírát saját tollából. Mégpedig egy elképzelt jelenet leírását, amelyben szembe jönne vele az utcán ama „fekete palástos lelkész”, és hogy ez milyen lelki traumákat tudna okozni. Felsőbbrendűségnek való alárendeltség és frusztráció, félelem és bűntudat, meg ilyesmik.
Amúgy roppant mókás, hogy a legtöbb kommentelő lelkipásztor volt, hiszen ismerősömnek számtalan lelkész ismerőse és közeli rokona van. Reagáltunk, írtunk, jófejkedtünk, poénkodtunk, de voltak komoly megszólalások is. Ami az egészben – azt hiszem – a legjobb volt, hogy önreflexióra bírt minket. Mit jelent a mi fekete palástunk…
Egyrészt segített egy kicsit megpróbálni kívülről ránézni. Valóban, mit láthat benne másvalaki, mit jelenthet az embereknek, hívőknek és nem hívőknek ez a vállunkon lobogó feketeség. Másrészt rákérdezett ez az egész a saját palástunkhoz való viszonyulásunkra.
Egy kedves evangélikus lelkész ismerősöm vlogot vezet, vagyis az Evlelkész Podcast szerzője. Rengeteg témát elővesz, egyik videójában pedig az evangélikus liturgikus öltözet kérdését járja körül: Hogy néz ki egy evangélikus lelkész?
Egyszerre vicces és komoly videó, ami megpróbálja közel hozni a hétköznapi emberhez a Luther-kabátot, az albát, a stólát – elsősorban az eredetük, kialakulásuk történetén keresztül. De kitér a tevékenységben a szentet a profántól megkülönböztető, hivatalt és hivatást jelző funkciójára is. Megtudjuk azt is, hogy szerinte nincs ember, akinek a barett (a liturgikus sapka) jól állna… 🙂
A Szentírás az Újszövetségben nem rendelkezik liturgikus öltözetről. Az Ószövetségben a papoknak viszont nagyon is megvolt az előírt, díszes viselete, míg a prófétáknál is olvashatunk a jellegzetes és felismerhető, megkülönböztető öltözékről, például Illés palástjáról.
Amennyire utána tudtam járni, a mi református, elöl nyitott, csak a keményített vállrészénél egyetlen gombbal záródó és zsinórral díszített, körben a bokáig redőzötten-bőven aláomló palástunk tipikusan kárpát-medencei (tulajdonképpen magyar) specialitás.
A kezdetekben a magyar református lelkészek reverendát vagyis valami hosszú, végiggombolós kabátfélét viseltek (ezt váltotta később a hosszú atilla), és erre vették fel a fekete zsinóros köpenyt. Az egyetemi talárhoz mindennek nem sok köze volt. Aztán a reverenda elmaradt, a köpönyeg pedig palásttá alakult.
A hivatalos rendelkezés szerint: „Jelenleg a lelkészek minden istentiszteleten kötelesek palástban és ünnepi (fekete) ruhában szolgálni. Az ünnepi ruha: fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő és mellény, fekete cipő és zokni. Az előírás szerint a lelkésznőknek a palásthoz fekete kosztümöt, fehér blúzt, fekete cipőt és testszínű harisnyát kell viselniük.”
Azt hiszem, ez a rendelkezés még a bocskai viseletnek a lelkészek közti divatba jövetele előtt születhetett. Azóta sok lelkipásztor visel a palást alatt bocskait, főleg a református gimnáziumokban végzettek. Őszintén megvallom, nekem így tetszik a legjobban, noha tudom, ehhez lelki alkat is kell. Meg aztán egy nyári rekkenő hőségben talán ez a legbrutálisabb viselet.
És persze – főként a nyári meleg miatt – lehet látni elég kacifántos egyéni megoldásokat is az aláöltözést illetően. A tuti legviccesebb férfiaknál a zakó nélküli, rövid ujjú fehér inges, hózentrógeres változat, de nőknél is láttam már palást alatt habos-fodros, mély dekoltázsos blúzt, sőt fekete-fehér pöttyös ruhát is… Bár eddig egy legátus piros nyakkendője vitte a pálmát.
Hogy másoknak mit jelent a palást látványa a lelkészen, igazából nem tudom. A városkában, ahol élek, a „közszerepléseknél” elvárják, ha megszólalunk, Igével áldást mondunk – ezzel megtiszteljük a közösséget, így tapasztalom.
A gyülekezetünk tagjai természetesnek veszik, ha a papjuk palástot vesz, mikor kell(!), mert az úgy való. A tekintetükben – ha valamit – leginkább büszkeséget látok, kivéve, mikor az nőtestvérek nekiállnak lepucolni a felvett palástomat: Ejnye, tiszteletes asszony, falnak dőlt, besározta az alját, stb… Ilyenkor hamar rendbe tesznek, és akkor mehetek… 😀 A gyerekeim pedig pici korukban szerettek bebújni az istentiszteletre induló anya palástja alá, ott kuncogtak.
S ez már mind kicsit arról szól, hogy nekem mit jelent a palástom. Szeretem a palástomat. Egyébiránt nem vagyok egy puccosan öltöző valaki, inkább vagyok laza e tekintetben. Leginkább farmer, póló, pulóver, ilyesmik. Vagy a meleg időszakban könnyű női ruhácskák. De amikor szolgálat van, és fel vagy inkább be kell öltözni, valami történik.
Számomra megszűnik a nemem, a korom, és bármi, ami nagyon személyesen én vagyok. És mégis nagyon önmagam leszek, csak másképp. Isten embere. Nem felsőbbrendű, nem jobb, mint bárki más, és mégis – abban az adott időben és szolgálatban – megjelölt. Akire Isten kimondja, hogy most az enyém vagy teljesen!
A palást sokkal több nekem, mint egy ruhadarab: felelőssé tesz, hitelességre kötelez, méltatlanságom ellenére méltóságot ad – abban, amit benne cselekszem és mondok. A küldetésemet jelenti, az univerzumban Istentől kapott helyemet jelöli ki. Eltakar, vagyis nemet mond rám, mint hétköznapi emberre – akkor és ott és abban, de érdemtelenül is igent mond rám, mint arra kiválasztottra, hogy az Üzenetet szóljam, mások Imádságát is mondjam, Isten Jelenlétét hirdessem.
Szeretem a palástomat. Nélküle nem lennék én, nem lenne helyem a létemben.
