Isten, Mózesen keresztül, meginti népét. Ennek az intésnek része az, ahogy Mózes emlékezteti Isten népét arra, hogy miközben ők folyamatosan megtapasztalták az Isten kegyelmét, mégis folyamatosan lázadoztak az Úr ellen. Amióta csak élnek, levegőt vesznek, folyton lázadoznak: ez az eredendő bűn (4–24). Tökéletes a diagnózis: minél több szeretetet, irgalmat, segítséget tapasztal az ember, annál szemtelenebb éppen azzal, akitől a sok jót kapja. Aki viszont az orrára koppint, attól tart, azzal nem mer szórakozni. Ilyenek vagyunk: a gyerek a szüleivel, a támogatott a segítőjével, Isten népe az ő megváltó Urával. Isten kegyelmes népéhez, de ebben a kegyelemben joggal ott fenyeget a „bot”, amely az engedetlen nép hátára suhintva soha nem haszontalan. A „bűnös” ember így „működik”, így kész megragadni a kegyelmet.
Ennek az intésnek része az imádság, amellyel Mózes közbenjáró könyörgést mondott népéért. Olyan ez, mint amikor megfeddem a gyermekemet, miközben a szívem szakad meg érte, mert nagyon szeretem; majd egész éjszaka könyörgök érte (25–29). Ilyenkor nemcsak a reggeli harangszót hallva mondom el szószerinti napi imádságomat, mindig ugyanazt –áldottak ezek a kötött imádságok, amikor kilúgozott a gondolkodásunk – hanem valakikért külön is könyörgök. Ezt teszi Mózes a népéért: akit megintünk, azért könyörgünk.
Ennek az intésnek része a határtalan szeretet. Soha nem nevezhető intésnek az, amelyben nincs szeretet. Az intésben lehet jogos indulat, de soha nincsen gyűlölet, harag, pusztítás; csak féltő szeretet. Tehát, ahogy a kegyelemnek mindig része az intés, hogy azzal vissza ne merészeljünk élni; úgy az intés mindig csak szeretetből fakadhat. Nagyapám, amikor felemelte ránk, elkényeztetett kölykökre a botját, abban nyílt indulat tört felszínre, de tiszta szeretettel, minden gyűlölettől mentesen. Milyen hatalmas az Isten szeretete, aki ezt az engedetlen népet átsegíti a Jordánon, beviszi arra a földre, ahol sokkal erősebb és szálkásabb népek laknak, mint ők. Itt a „szálkás” kifejezés nem csupán a testi erőre, hanem a jellembeli tulajdonságokra is vonatkozik. Istenük az, aki előttük vonul. Nem ők az erősek, hanem megváltó Uruk (1–3). Minden intés erre irányul: el ne bízzuk magunkat, és adjunk hálát az Isten szeretetéért!
Shakespeare „A vihar” című színműve kifejti az Istentől való intés természetét. Ebből kiderül, hogy nem lehet elmenekülni az ellenségek és a bajok elől, amelyeket okoztunk egymásnak; sőt, szembe kell néznünk azokkal; de a végén csak Isten szeretetének megbocsátó, elbocsátó ereje old meg mindent: „Most bocsássatok el és bocsássatok meg!”
Jöjj, Urunk, ints meg bennünket úgy, ahogy csak Te tudsz, megváltó szeretettel, amelyből élet támad!