Az év végi ünnepi időszakra a legtöbb ember megpróbál minél több szabadságot kivenni, hogy tudjon kicsit pihenni, együtt lenni a családdal, megy a lakomázás, süteményezés, és ilyenkor még sokan olyanok is elmennek templomba, akik egyébként nemigen járnak. Persze, vannak, akik ezekben a napokban is dolgoznak, szolgálatban vannak. A lelkipásztorok mindig…
Idén azért úgy jött ki, hogy adatott pár nap a két ünnep között, de az Óév-Újév-vasárnap kombó után jól esett a lelkészembernek csak úgy hallgatni, nézni ki a fejéből, és a hétvégét egy kis esti online filmnézéssel zárni. Én Walter Mitty titkos életébe futottam bele, ami már egy majd másfél évtizedes alkotás, de nekem új volt és jólesett.
A rendező-főszereplő Ben Stiller neve egy kicsit megrémített, de messze nem volt a film annyira bugyuta és harsány humorú, mint amitől féltem. Jó zene, gyönyörű tájképek, jó cselekménytempó és egy kedves történet a kisemberről, akinek hatalmas álmai vannak, sőt álmodozása a menedéke a szürke hétköznapokban, de éppen ez bénítja le és akadályozza meg, hogy igazán élje az életét.
Aztán jön a fordulat, mikor felismeri küldetését, meghallja a hívó szót, megkapja az érzelmi ösztönzést és elindul. És menet közben gyógyul a bénultságból, kezd el valóban élni, cselekedni és a slusszpoén, hogy az út végén tulajdonképpen önmagához talál vissza, talál oda. Ennyi elég is a cselekményből annak, aki már látta, aki pedig még nem és megnézné, annak pláne.
Új év első napjain talán még élnek az újévi fogadalmaink. Igen, mi tagadás, időszámításunk fordulópontján sokan hozunk kisebb-nagyobb elhatározásokat életmódváltásról, régi álmok megvalósításáról, hitéletünk megújításáról, sok mindenről. Amiket aztán sajnos többnyire sorra elbukunk, és minden marad a régiben.
Magunktól nem megy kilépni a megrögzöttségből, akár a már mérgezőből, mert esendő énünk tehetetlenségi nyomatéka nagyobb, mint az önerőnk, az akarásunk-vágyunk. Lehet, hogy nekünk is fontos lenne, mint Walternak az analóg fényképészet, van nekünk is barátunk, kedvesünk, családunk, akik ösztönöznének, segítenének, mint a filmben, de mégsem megy. Ezek nélkül meg még kevésbé. Magunktól nem.
Ugyanakkor… mégsem maradhatunk ki belőle!
Nincs változás, élet-gyógyulás, amiből „kimaradhatnánk”, ami csak úgy megtörténne velünk. Az elmúlt évben volt egy nehéz beszélgetésem Jézussal. Változásért, gyógyulásért, megújulásért imádkoztam egy számomra fontos dologban. Ő pedig elém hozta a harmincnyolc éve beteg ember történetét. (Jn 5) Azt, amiket akkor neki mondott.
A határozott rákérdezést: Akarsz-e meggyógyulni? Tényleg akarod-e? És a nehéz, akadályozó körülményekről, mások hibáztatásáról szóló terelő válaszra csak annyit mondott: Kelj fel! Vedd az ágyadat! Járj! Ha az a beteg férfi akkor nem mozdul, ha csak panaszkodik és tehetetlenkedik tovább, ha nem indul el… talán sosem gyógyul meg.
Akarsz meggyógyulni? Megújulni? Célra fordulni? Változni? Élni? Jézussal ez nem „magunktól” fog menni, megtörténni, hanem Vele. De nem nélkülünk! Jézussal ez nem hamvába holt újévi fogadalom, hanem gyógyulás. De hinni kell és szót fogadni. Közben pedig megtörténik…
