Van egy kedves példatörténetem, idéztem már igehirdetésben, elővettem ifjúsági táborokban is.
Egy öregemberről szól, aki egy idegen és távoli ország kis falucskájában él. Egyetlen felnőtt fia a családja, van egy kis földjük és egyetlen lovuk, amivel dolgozgatnak. Egyszer ez a ló megszökik. Jönnek a szomszédok nagy részvéttel, hogy jaj, mekkora szerencsétlenség, micsoda baj ez. Mire az öreg azt feleli: Hogy baj-e, az nem olyan biztos. Furán is néznek rá.
Aztán kisvártatva hazatér a szökevény, nyomában egész csapat vadlóval, melyekkel csatangolása során összebarátkozott. Tele az udvar erős, szép lovakkal! Jönnek is az ismerősök, hogy hú, ez mekkora szerencse! Az öreg ere megint csak annyit mond: Hogy annyira jó-e, az nem olyan biztos.
A fia, életében egyetlen támasza, nekiáll betörni a vadlovakat, hogy munkára foghatók legyenek, de az egyik hátáról olyan szerencsétlenül esik le, hogy csúnyán eltöri a lábát. Persze megint jönnek a szomszédok sajnálkozva, hogy micsoda baj történt. Az öreg azt feleli: Hogy baj-e, az nem olyan biztos. Ekkor már tényleg félnótásnak nézik.
De csak addig, míg meg nem jön a hír, hogy az országot megtámadta az ellenség, és a király hadba parancsol minden fiatal, erős férfit. A toborzók el is visznek minden ifjút a faluból, csak az öreg törött lábú fia maradhat…
Jól hangzik ez a kis történet, és valóban elgondolkodásra hív. Még akkor is, ha a valóságos életünkben nehéz az öreg módjára mindent így látni. Mindenre kimondani tudni a római levél igéjét: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”.
Még utólag is nehéz ez, amire József képes volt, mikor hosszú évek után viszontlátta az őt majdnem meggyilkoló, rabszolgasorsra juttató fivéreit: „De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok.” „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt” Vagy ahogy Ézsaiás vallást tesz: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség.”
Vasárnap volt három éve, hogy egy hideg januári estén kigyulladt a Ráday utcai református kollégium, és a rohamsebességgel terjedő lángok martaléka lett.
A gyermekem az utolsó pillanatban hallotta meg a volt tanári lakás egyik belső szobájában, hogy dörömbölnek a bejárati ajtón, mert fülhallgatóval a fején épp zenét hallgatott. Mikor ajtót nyitott, már dőlt be a füst, csak cipőt rántott, kabátot vett, és mobillal a kezében lefutott a lépcsőn.
Hívott minket, így „élő egyenesben” hallgattuk végig, először még az udvarról, hogy csak valami kigyulladt, mindjárt visszamehetünk, aztán hogy minden ég és ki kell menni az utcára, csak később mehetünk vissza, végül már a Kálvin térre kimenekülve, hogy abba a kollégiumba már soha többé nem mehetünk vissza. És hogy valaki meghalt…
Így kellett tartani a lelket a lányunkban, aki húsz forinttal a zsebében, egy telefonnal a kezében, didergő testtel és rémült, elkeseredett lélekkel, a pesti éjszakában téblábolva hallgatta az egyre érkező tűzoltók szirénáját. Végül találkozott egy ismerőssel, akinél ott aludhatott – már amennyire tudott. Minden a javunkra szolgál?
Mi itthon könnyek közt adtunk végül hálát, hogy megmenekült, és másnap hajnalban indultunk, hogy megkeressük és hazavigyük. Végül alkalmunk nyílt egypár épen maradt holmiját is hazavinni (délután biztonsági kísérettel két percet kapott mindenki bemenni – már ahova egyáltalán…). Láttuk, mivé lett az épület, ahol lelkésznemzedékek tanultak, éltek, és mi is eltöltöttünk öt meghatározóan fontos évet az életünkből. Gyászoltunk.
De mi volt ez a gyász ahhoz képest, amely azt a négygyermekes családot sújtotta, melyből a férj, az édesapa a tűzben lelte halálát! Minden a javunkra szolgál?
Igen, azóta eltelt már három év. A tanítás tovább folyt különböző fővárosi épületekben, és a most következő tanévre már egy újonnan felépült, korszerű és biztonságos kollégium várja a beköltöző diákokat. A megmenekülteknek sikerült többé-kevésbé kiheverni, feldolgozni az azon az éjjelen történteket, bár a lányom most is mindenki előtt elsőként érzi meg a füst szagát, ha valami kigyulladt…
Lehet hálát adni a csodaszerűen megmenekült életekért. Lehet hálát adni a katasztrófa után azonnal megtapasztalt segítő szeretetért, összefogásért, ismeretlen emberek, adakozó gyülekezetek és az egész egyháztest támogatásáért a bajban. Lehet tanulni a memento mori tanulságából, hogy milyen esendő és törékeny az élet, a vagyon (volt diák, akinek szinte mindene odaveszett).
De azt hiszem, hogy ezeket, hogy javamra vált a keserűség és hogy a rosszat, a megsemmisítőt, a fájdalmasat Isten jóra fordította és hogy minden, de tényleg minden lehet a javunkra – ezt az életünkben senki kívülről ránk, vagy a velünk történtekre ki nem mondhatja. Ez csak belső felismerés, megvallás lehet. Amihez felnövő, megküzdött, érett bizalom kell. Alázat és hit. Valóságos, megpróbált, mindenért hálás Isten-bizalom.
A három kamaszfiú, akkor 15 és 16 évesek, akik mindezt okozták, azóta nagykorúak lettek. Nyilvánvalóan nem akartak senkit megölni. Eszük ágában sem volt bárki tulajdonát elpusztítani. Heccből felgyújtottak valamit, ami kint, köztéren hevert, láthatóan nem volt senkié. Mégis hatalmas pusztítást és egy család számára végzetes tragédiát okoztak. Mert nem tudtak közösségben, tágabb összefüggésben gondolkodni, lehetséges következményeket átgondolni.
A mai globalizált, de rémisztően individualizálódott világ gyermekei ők. Amelyben az ego elefántcsonttoronyban ül, és rémülten értetlen, ha az leomlik és rombolva temet maga alá életet és létet. Amelyben tettek és szavak (akár kimondva, akár leírva) korlátlanul szabad jogok, de összefüggésekbe, következményekbe, közösségi dimenzióba belegondolni egyre kevesebben akarnak.
Egy éve volt hír, hogy letöltendő börtönt kért rájuk az ügyész. Azóta nem tudom, mi a helyzet, mi lett az ítélet. Amikor azon a délutánon kimentek a városba azzal, hogy „meggyújtunk valamit, talán egy kukát”, nemcsak másokét, de a saját életüket is felgyújtották…
Isten legyen irgalmas. Hozzájuk és hozzánk. Hogy tanulhassuk érteni és elfogadni, amivel Reményik is megküzdött:
Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.
De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:
,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit.”
*A fenti cikket egyszer már közöltük. De sajnos a feltöltés során technikai hiba csúszott be, amelyet nem vettünk észre, s az írás hiányosan jelent meg. Pont a lényeg maradt ki. A régi cikket leszedtük, s most eredeti, teljes terjedelmében újra közöljük. Az Olvasóktól és a Szerzőtől elnézést kérünk. A Szerk.
