Ilyen a hívő ember, mint Mózes. Közeledőben van halála, és ő egy gyönyörűséges énekben az Urat magasztalja. Ez az ének Isten Lelke által szól, ezért Isten Igéje, amely olyan, mint a harmat a zsenge fűre (1–2).
Ez az ének az Úr nevét magasztalja, mert Isten hűséges és igazságos, hűségében és igazságában kőszikla. Tehát Isten soha nem inog meg. Az Úr cselekvése mindig tökéletes, ezért ember soha nem vitatkozhat az Úrral (3–4). Urunk add, hogy mindenkor magasztalni tudjuk a Te nevedet, a kínok idején is! Urunk, csak a Teirántad való tiszteletünkben őrizz meg minket, mert akkor megtartó kegyelmedben vagyunk!
Mózes, ebben az énekében azt is megénekelte, amit az Isten parancsolt neki (5Mózes 31,19), hiszen a hívő ember, amikor Istenről szól, soha nem önmagából szól, hanem mindig az Istentől rábízott üzenet képezi szavainak tartalmát. Ezért a hívő ember bizonyságtétele, imádsága, de még hétköznapi beszéde sem öncélú fecsegés. Isten népe mindig Isten Igéjét hirdeti (3). Aki az Úr nevét magasztalja, az az ember az Úr nevét hirdeti, aki pedig az Úr nevét hirdeti, az Isten Igéjét szólja és nem önmagát reklámozza. Isten Igéje pedig nem más, mint maga Jézus Krisztus és az a megváltó szabadítás, amit Isten ajándékozott nekünk Őáltala.
Ez az ének Isten magasztalása után nagy szomorúsággal szól arról, hogy noha Isten hatalmasan hordozta népét, ez a nép mégis elromlott, bolonddá és esztelenné lett, elhagyta egyetlen Atyját, aki teremtette, alkotta és erőssé tette őt (5–9). Isten mégsem hagyta el hűtlen népét. Milyen gyönyörű tömörséggel fogalmazza meg Isten – népe iránti – örök hűségét ez az ének: „Mert az Úr része az Ő népe… kimért öröksége.” (9) Tehát Isten örökké szereti népét, mert Isten népének „örök része” maga az Úr, vagyis Isten önmagát adja népéért. Ez teljesedett be Jézus Krisztusban.
Ez a határtalan, örök szeretet azonban kötelez! Isten valódi gyermekeit mindig arra indítja Isten örök, minket megelőző kegyelme, hogy ettől kezdve engedelmesen az Ő dicsőségére és mások javára éljenek.