Ezen a héten két fontos dolog is elkezdődött. Összeült az új Parlament, megalakultak a frakciók és nekifogtak a munkának – már aki… És asztalhoz ült mintegy hetvenötezer végzett középiskolás és nekifogott a munkának: az érettséginek.
Érettség. Nehéz definiálni, mit jelent ez a szó. Még a gyümölcsök esetében a legkönnyebb eldönteni: tapintással, szaglással, ízleléssel-kóstolással azért meg lehet állapítani, hogy még zöld vagy már érett. Az embereknél ezekkel az érzékszervekkel hiába próbálkozunk.
Az érettségnek kétségkívül egyik próbája ez a héten kezdődött országos-hivatalos tudáspróba, vizsga. Bár az érettségi vizsga hazánkban csak 1851-ben került bevezetésre – és akkor sem fogadták nagy lelkesedéssel, hiszen a szabadságharcot leverő osztrák hatalom poroszos kezdeményezése volt – ám maga a gondolat sokkal régibb, Magyarországon Comenius már a 17. században felvetette egy érettségiszerű záróvizsga szükségességét:
„Tanácsos lenne tehát az, hogy a latin iskola végén nyilvános értelmességi vizsgát tartsanak az iskolák vezetői, és az ő véleményük alapján döntsék el ez után, hogy mely ifjakat érdemes akadémiára küldeni és kiket jelöljenek más élethivatásra, és ugyancsak meg kell állapítani, hogy milyen tudományágnak, vajon teológiának, közigazgatási pályának vagy orvostudománynak szenteljék életüket, amint azt egyrészt természetes hajlamuk elárulja, vagy másrészt az egyháznak és államnak szükséglete megkívánja.”
Igen bölcs gondolatok, és az érettségi ma is érvényes célját és hasznát is megfogalmazzák már. Hogy ez a vizsga nem csak lezárása és hivatalos elismerése a tanulmányoknak, megszerzett tudásnak, hanem a folytatás mikéntjére nézve is támpontot ad. Jelenleg speciel felvételi is.
Persze, nyilván mér és kimutat valamit, de elég, ha az ember éppen rossz passzban van, valami testi vagy lelki nyavalya gyötri éppen aznap, és máris nem biztos, hogy tudásáról hiteles képet ad az érettségi. Bár az élet nem itt dől el, kár lenne ezt a vizsgát misztifikálni. Lehet ismételni, újrázni és javítani, sőt egy év múlva még emeltet is csinálni. Addig meg tanulni, élet-tapasztalni, pénzt keresni is akár.
Hogy emberi érettség tekintetében pedig hol tart a vizsgázó, azt nyilván ez az érettségi nem tudja mérni. Még akkor sem, ha időben egybeesik a nagykorúság polgárjogi értelemben vett elérésével – legalábbis hazánkban. Ez személyiségtől, neveltetéstől, élethelyzettől és sok mástól is függ.
Van, aki ilyenkor már évek óta gondoskodik betegeskedő családtagról, felelősségteljesen helyt áll komoly életfeladatokban, önállóan intézi saját ügyeit. És van, aki önállótlan és felelőtlen az életvitelében, és ha felsőoktatásba is kerül, még sokáig „ellátásra-gondozásra” szorul. És bár tanulmányokban akár szépen is haladhat, később pozíciókat szerezhet, mégsem érett meg a komoly munkára, a döntéseiért és tetteiért – pláne nem másokért – való teljes felelősségvállalásra.
(Nagyon zárójelben, de a Momentum „érettségi vizsgája” a Parlamentben szerintem nem annyira sikerült. A „nem teszünk esküt, mert nem ismerjük el a választást” – noha épp azzal kerültek be. Aztán a „mégiscsak esküt teszünk, de csak feltételekkel (?) – pedig nem a nyúl viszi a puskát és nem a lekvár teszi el a nagymamát. Aztán a „nem teljesítették a feltételeinket, de mégiscsak esküt teszünk” – mert a fizetés és a befolyás azért kéne, és aztán az „esküt tettünk, de teátrálisan kivonulunk” – bár elvileg a munkahelyen végzett munkáért járna a fizetés, és lehetne például a „feltételekben” megfogalmazottakért dolgozni… Hát… ezek a srácok… Nagyon megnyugtató, hogy engem nem ők képviselnek.)
Az érettség fogalma felbukkan az Ó- és az Újszövetségben is. Nehémiás arról ír, hogy a babiloni fogságból való hazatérés után, az újjáépítés nehéz küzdelmei között, az új élet kezdésnél Izrael népe meghallgatja Isten törvényét és bűnbánatot tart. És „Isten törvényéhez csatlakoztak, feleségeikkel, fiaikkal és leányaikkal együtt, mindenki, aki csak érett eszű volt”. (Neh 10,29)
Felfogóképesség, önismeret, felelősségvállalás, döntésképesség és aztán következetesség, hűség, engedelmesség. Érett nők és férfiak, akik önmagukért és a jövő generációért, Isten jelenlétében, az Ő színe előtt megállva, képesek változtatni, tovább lépni, elköteleződni. Életet nyerni.
Erre a lelki értelemben való felnövésre biztatja Pál is a korinthusiakat, és ezt kívánom én is minden érettségizőnek, de mindnyájunknak is, akik naponta érettség-vizsgázunk az életünk megannyi területén, helyzetében: „Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek.” (1Kor 14,20)
