Régebbi igehirdetéseimet nézegettem az elmúlt héten a gépemen, kerestem valamit. Aztán beleakadtam ebbe a mondatba: „Az a baj, hogy csak túlélünk, pedig élni kellene.” Értem persze, mit akartam mondani. Hogy nem csak sodródni kell, nem csak kimászni a gondokból, több az élet, mint küzdelem. Valami ilyesmi. Távlatok vannak, arra gondoltam. A túlélés pedig kevés, az ember több annál.
Persze nem én találtam ezt ki, hallottam is, olvastam is – hát átvettem. Fiatal voltam, sokkal nagyobb ideákkal és kevesebb érzékkel arra, hogy miből kell következtetést levonni és miből nem. Ma másként gondolom ezt a túlélés dolgot, nem állítom szembe az élettel. Olcsón kongó, nagynak tűnő mondatokat sem szeretnék már továbbadni, kell a fedezet mögéjük.
Vannak olyan élethelyzetek, időszakok, történések, amikor csak túlélni lehet. Amikor a következő öt centi az egész világ. Amikor a túlélés maga az élet. Amikor próbálsz valahogy kiszabadulni egy bántalmazó kapcsolatból, mielőtt késő lenne. Amikor egy lelket és gerincet törő munkahelyen kell nap mint nap helyt állni, mert nem lehet mozogni, kell a pénz, nincs más. Amikor másoknak az életben maradása múlik azon, hogy vállalsz-e még egy ügyeletet. Amikor küzdesz a depresszióval, az öngyilkossági gondolatokkal, szalmaszálról szalmaszálra kapaszkodva. Amikor tönkre akarnak tenni, ellenség lettél és hiába próbálsz bármit, nem változik semmi. Amikor belülről gyengít a rák, és az, hogy egyik nap után jön a másik, egyáltalán nem magától értetődő. Sorolhatnánk tovább, de a lényeg, hogy ilyenkor nincs más, csak a túlélés. A siker maga a túlélés.
De hát a zsoltárokban is olvasunk ehhez hasonlót, nem? Túlélés utáni sóhajt és hálaadást. De hát Dávid is volt így eleget, hívőként, kiválasztottként, nem? Túlélni, ez a cél, a többire most nincs idő. A megmentő Isten az utolsó pillanatban lenyúlt, közbelépett, és lehetőséget adott a következő rövid szakaszra. Köszi, Isten, a cethalat. Túléltem. Azaz életben maradtam. Tehát élek.
A túlélés az élet része, nem szemben áll vele. „Élni kell és nem csak túlélni!” – könyvszagú, valóságidegen, fejlettvilágbéli üresség. „Most egyelőre csak túlélni tudok, hogy legyen lehetőségem igazán élni.” Túlélni nem szégyen, hanem győzelem. Lehetőség valami újra. Nem kell szégyellni. Segítsünk túlélni, segítsünk életben maradni, közhelyek puffogtatása, kioktatás helyett. Aztán persze élni is lehet, békeidőben, kegyelmi pillanatokban. De miről is beszélek, aki túlél, az is él. Aki élt át háborút, aki jött vissza halálos betegségből, aki tudott kilépni bántalmazó kapcsolatból, az tudja, hogy az él csak igazán. A békeidőben meg hálát adunk. És hitben még reménységünk is van, a Feltámadottra nézve, hogy olyan jövőt készít, ahol már nem lesz szükség a túlélésre. Addig pedig élünk és közben túl is élünk.
